Hugues Lavigne humorista lesz a 10 km Onatera Paris 17 nagykövete

Sokáig a toulouse-i rögbipályákat taposta. November 29-én, vasárnap Hugues Lavigne rajthoz áll a 10 km Onatera Paris 17 versenyen, amelynek ő lesz a nagykövete. Megtiszteltetés ez a korábbi 17. kerületi lakosnak, akinek tekintélyt parancsoló termete van, és aki a futást mindenekelőtt úgy éli meg, mint „egy módot arra, hogy érezze: él”. Hugues öniróniájáról és arról a humoráról ismert, amellyel játékosan csavar egyet a hétköznapok helyzetein. A hosszútávú sportban a pihenés egy formáját találta meg. „Nagyszerűnek tartom, hogy hosszú távokat, vagy akár csak 5 kilométert futok, és a végére teljesen kimerülök. Ettől megnyugszik az agyam” – meséli. Ő maga is hiperaktivitási zavarokkal küzd. Erről nyíltan beszél, többek között jelenleg műsoron lévő előadásában, a „Hyperactif”-ban.

A rögbijátékostól a maratonfutóig

A rögbijátékostól a futóig csak egy lépés. Egy költözés, a teste megóvásának igénye és az évek múlása fokozatosan eltávolította az ovális labdától, és egy új sportág felé terelte. Amikor 26 évesen Párizsba, a Pont Cardinet közelébe költözött, Hugues még egyik lábával a rögbiben maradt, ideje nagy részét azonban kerékpáron töltötte: testvére magánszemélyek közötti csomagszállítással foglalkozó startupját segítette. A futás ekkor „komolyabban” is megjelent az életében.

Néhány barátjával együtt belevágott a frankfurti maraton felkészülésébe. Ekkor mindössze egyetlen 10 km-es verseny volt mögötte: 18 évesen 42:36-os időt futott. A német verseny jól futható pályája azonban magabiztossá tette a távval kapcsolatban, ráadásul a futás öröme fokozatosan átvette a főszerepet. „Elkezdtem megszeretni a hosszú távokat. Amint 20 kilométernél többet futunk, már egészen más a terhelés. Feszegetjük a határainkat, és a szenvedés valahogy nagyon jólesik” – vallja.

Ma, 35 évesen három maraton van a lábában, és hamarosan rajthoz áll a híres 10 km Onatera Paris 17 versenyen is. Célja egyértelmű: 42 perc. Merész vállalás ez a futás szerelmesétől, aki távedző segítségével heti három-négy alkalommal edz. „Jelenleg jó tempóban le tudok futni 5 kilométert, aztán meghalok” – ismeri el, miközben ő sem biztos benne, hogy sikerül elérnie a célját. Hugues párhuzamot von a verseny rajtja előtti feszültség és a színpadra lépés előtti lámpaláz között. „Erre készültünk, most pedig mindent bele kell adni” – mondja. A futás egyszerűsége miatt vált a mindennapjai részévé: „Amikor turnézom az előadásommal, közben futni is tudok, így új helyeket fedezhetek fel, és teljesen feltöltődhetek. ” De a közösségi jellege is fontos számára. „Egyéni sportban is megtaláljuk a csapatszellemet, ez elképesztően fontos” – hangsúlyozza.

Amikor a kudarc jó történetté válik

Néha a humorista átveszi a helyét a futónak. Egyes versenyeken az energiáját arra fordítja, hogy humoros tartalmakat készítsen magáról, ahogy például a toulouse-i maratonon is tette. „Öt kilométerenként levideóztam magam, és elsütöttem néhány poént. Jól látszik, hogy a 35. kilométertől már tényleg nem vagyok jól. Lehet, hogy ez nem segített az eredményemen, viszont sokakat megnevettetett, és főleg azért működött, mert természetes volt. Nem mindig sikerül teljesíteni a kihívást, és jó megmutatni a kudarcainkat is.”

Ezt az üzenetet szeretné továbbadni november végén, a 17. kerület sportos és ünnepi eseményének főszereplőjeként. „Minden jelenlévőnek büszkének kell lennie magára, függetlenül attól, milyen időt fut. Ez hatalmas dolog: hónapok felkészülése, edzés, sport, maga az élet.” Szerinte a siker már a nevezéssel elkezdődik. Akár egyedül, párban vagy csapatban indul valaki, a lényeg a vállalt kihívás teljesítése, legyen szó az első 10 km-ről vagy akár a francia bajnokságra való kvalifikációról.

Visszatérés a 17. kerületbe

2027-ben a Párizsi Maratonon is találkozhatunk vele, ahol megpróbálja valóra váltani „álmát”: a 3:50-es időt. Addig is, november 29-én visszatér párizsi kezdeteinek környékére, és reméli, hogy kedvenc utcái, a rue Lévis és a rue Dulong közelében is elhalad majd. „Hihetetlen utcák ezek. Az első egy hatalmas utca rengeteg üzlettel, a végén pedig egy kávézóval. Amikor frissen Párizsba költöztem, és a rue Lévis-n vásároltam, még ha nem is volt sok pénzem, azt gondoltam: »Párizsi vagyok«. Ezt nagyon szépnek és menőnek találtam. ” A találkozó tehát adott, a sík pályán pedig garantált az izgalom. Ezt nem érdemes kihagyni.