Velencét látni… és futni

✔Újságírónk, Charles-Emmanuel részt vett a CMP Venice Night Trailen, és most elmeséli a verseny történetét.

Velence. Mint előttem oly sok ezer utazó, már az első látogatásomkor, 2017-ben beleszerettem a városba. Számomra Velence a művészeti biennálét és a teraszon üldögélve, az örök csatornákon közlekedő hajókat figyelő kávézókat jelentette. Mostantól más képek is társulnak hozzá: többé-kevésbé gyors léptek az éjszakában, sikátorok, hidak, a homlokomon fejlámpával. A szenvedéssel teli utolsó kilométerek sem homályosítják el a velencei trail emlékét…

Vasárnapi futó

Bár a verseny több száz önkéntese óraműpontossággal végzi a dolgát, rólam ez korántsem mondható el. Nem véletlenül: vasárnapi futó vagyok. Bő tíz éve futok a magam örömére, többé-kevésbé rendszeresen. A futásnak több szerepe is van az életemben: elszakít a képernyőtől, amely előtt a munkám és a szabadidős tevékenységeim miatt túl sok időt töltök, mozgás közben megadja a futás örömét, és teret enged annak a néhány kreatív „ihletnek” is, amely ilyenkor születik bennem. Többek között. Nagyjából tudom, milyen tempóra vagyok képes 10 kilométeren. Versenyen azonban a lavali 10 kilométeres futás óta, úgy tíz éve, nem indultam. Mondanom sem kell, elfelejtettem, milyen reakciókat válthat ki, amikor több ezer emberrel együtt állsz a rajtvonalnál. Nálam a közös lendület versengéssé alakul. Hobbifutó ide vagy oda, ezen a 16 kilométeres pályán az edzéstempómat célzom meg. Csakhogy.

5000 futó egy szűk keresztmetszetben

Fejlámpával a fejünkön indulunk a rajtvonalhoz. Az AS Velasca mezét viselem, amely a „világ legművészibb klubja”. A hidegtől tartva utolsóként csatlakozunk a mezőnyhöz. Hiba volt. Az első kilométerek rendkívül nehezek lesznek. Mindössze két rajthullám van, a második pedig nagyon sűrű. Ráadásul rengetegen gyalogolnak. Én pedig hibázom: nem fogadom el ezt a ritmust, ami valójában nem is ritmus. Előzök, fékezek, irányt váltok, újra felgyorsítok, gyorsítok, a füvön vágok át. Megkezdődik a felzárkózás az időeredményben. A rajt Velence egy „tágas” részén, a turistakikötőnél van, de a város szűk sikátoraiba vezető két kilométer nem volt elég ahhoz, hogy széthúzza a mezőnyt. Több percre be is szorulunk egy olyan utcában, amely a város legkeskenyebb hídjához vezet. Ez a híd ugyanis egyszerre csak… egy ember áthaladását teszi lehetővé! A másodpercek nélkülünk peregnek. Ezen túljutva elszabadulnak a lovak! Eszeveszett tempóban indulok meg. A telefonomon mért kilométeridő siralmas, én pedig továbbra is az 1:30-as időt hajszolom. Óriási élvezettel előzöm a mezőnyt, cikázom a sikátorokban. De túl gyorsan megyek. Tudom. Javíthatatlan vagyok.

Villanások

Egymást követik a hidak: pontosan 51. Emiatt sorolják a versenyt a városi terepfutások közé. A szervezők az egész Velence szigetén körbevezették a pályát. Az első felfedezett városrész, Cannaregio, lenyűgöző. Micsoda érzés teljes sebességgel végigszáguldani ezen a sikátorokból álló labirintuson! A turisták most nincsenek itt, az északi szépség a miénk. Legalábbis nem teljesen, hiszen a pálya nincs lezárva. Figyelnünk kell a gyalogosokra. Az önkéntesek segítenek gördülékenyen lebonyolítani mindezt, és a tájékozódásban is mellettünk állnak. A keskeny rakpartokon rendszeresen jelzik azt a két-három lépcsőfokot, amelyen le lehet jutni a csónakokhoz, és amelyet csúszós alga borít… Köszönjük! Telnek a kilométerek. Még jó erőben vagyok, de továbbra is túlpörgetem magam. Igyekszem minél több levegőt venni, hogy ellensúlyozzam a tempót, de a lábaim nem fogják bírni. A lassítások miatti gyakori újragyorsítások és a hidak lassan, de biztosan „megesznek”. Ennek ellenére nem engedek vissza a tempóból.

A Szent Márk tér

Miután elhaladunk az 1100-ban épült Arsenal, Velence történelmi hajógyára mellett, a kis csapat a Biennále kertjei felé folytatja útját. A táv felén már túl vagyunk. Ennyi? Máris? A fáradtság ellenére sem akarjuk, hogy véget érjen. Nem sokkal a nyolcadik kilométer után alig veszek magamhoz a verseny egyetlen vízfrissítőpontjánál. A pohár felét lenyelem, a másik felét az arcomba öntöm. Pedig dehidratált vagyok. Napközben nem ittam eleget, talán fél litert összesen… A kávé nem pótolja a vizet. Újabb hiba, amelyért drágán fizetek! A Szent Márk tér a verseny egyik legszebb pillanata. Máskor a világ minden tájáról érkező turisták töltik meg, most üres. Monumentális, elegáns és kifinomult. Felejthetetlen pillanat. A folytatás már kevésbé fenséges.

Három kilométer végkimerülésben

A kis hangnak mindig igaza van. Próbálta jelezni, hogy túl gyorsan megyek ahhoz, hogy ezt a tempót a végéig tartsam, és szépen fejezzem be a versenyt. Hiszen soha nem futottam még ilyen sokáig. A verseny eleje óta rengeteg futót előztem meg, most viszont azt látom, hogy mások haladnak el mellettem. Könnyedén futnak, én pedig egyre nehezebbnek érzem magam. Szétesik a mozgásom. A térdeim egyre inkább cipelik a testsúlyomat, és elfogyott minden erőm. Elfelejtem, hogy mazsolát csúsztattam a zsebembe. A Giudecca-szigettel szemben húzódó rakpartokon lévő hidakon egyre nehezebb átjutni, és érzem, hogy a lábaim már nem bírják azt a tempót, amelyet még mindig rájuk kényszerítek. A tizenharmadik kilométer környékén megérkezik a számla. Sós az ára. Hirtelen teljesen elfogy az erőm. Kijutottunk az óvárosból, és a befutó felé tartunk vissza a kikötőhöz. Az aszfalt és a szélesebb utak kevésbé töltenek fel, mint a szűk sikátorok, amelyek szó szerint magukba szívtak minket. Szenvedek. Ahogy közeledik az utolsó kilométer, egy újabb futótársam előz meg. Felé fordulok, és bevallom neki: „csillagokat látok”. A lábaim vattából vannak, és valóban fehér foltok jelennek meg a látóteremben. Kedves fickó: nem akar elhúzni, inkább megvár. Együtt nevetünk. Visszatér belém az erő. A hosszútávfutás és a kerékpározás szerelmese, mint később megtudom, Roberto emlékeztet, hogy az agy küldi a jeleket, de a testben még maradhat erő. „Akkor még gyorsíthatok? ” kérdezem mosolyogva, miközben eszembe jut a központi kormányos elméletéről néhány hónapja írt cikkem. Együtt, mosolyogva érünk célba. Már vége is. 1 óra 41 perc kellett a 16 kilométerhez. Messze az áhított 1:30-tól és a megálmodott 1:25-től. De természetesen nincs bennem csalódottság, csak az öröm marad! A célban megtalálom a húgomat. Ő is nagyon élvezte a versenyt. Megosztjuk egymással az élményeinket. Mindenem fáj. Nevetünk. A lakásig vezető két kilométeres gyalogút végtelenül hosszúnak tűnik…

„Vasárnapi futó vagyok, de szeretném újra átélni ezeket a versenyzés közben érzett pillanatokat, különösen akkor, amikor olyan különlegesek, mint ezen a velencei éjszakai trailen.”

A következő alkalommal pedig, ígérem, nem kezdek túl gyorsan. Vagy mégis.