Futás és fotográfia: a pillanat megragadásának művészete

2025-ben 12,4 millió francia vallja magát futónak, közülük 8 millióan legalább heti egy alkalommal futnak. A lelkesedés a közösségi médiában, például az Instagramon is jól látható. Aki szenvedélyesen húz futócipőt, gyakran éppoly szívesen osztja meg az edzéseit és versenyeit az interneten is. Így válik részévé a futók nagy közösségének. Néhány fotós szintén beleszeretett ebbe a lenyűgöző világba, olyannyira, hogy kedvenc műfajává tette. Közéjük tartozik Alanis Duc (@alanis_pic_ és Tom Carrascosa (@tomahawk.__), akik a fotózás mellett magas szinten futnak.

„Egészen kicsi korom óta sportfotózásban élek” – kezdi Alanis Duc szabadúszó sportfotós és -videós, magas szinten versenyző terepfutó, akit 2019-ben beválogattak a zermatti hegyi futó Európa-bajnokságra, a francia junior- és U23-as terepfutó- és hegyifutó-bajnokságokon pedig több alkalommal bronzérmet szerzett. „Mivel több sportágat is kipróbáltam, természetesen kezdtem el fotózni. Tetszett, hogy a megfelelő pillanatban kell megnyomni az exponálógombot, és jó helyen kell lenni, hogy például tökéletesen kapd el a futó mozdulatát. Ez azonnal magával ragadott” – foglalja össze.

Tom Carrascosa sportfotós és -videós, valamint középtávfutó (5000 méteren 14:43, 10 kilométeren 30:37). Számára az a legfontosabb, hogy „megjelenítse a fejében megszülető gondolatokat, és mindenekelőtt üzeneteket közvetítsen. Egy képpel elképesztően erős üzeneteket lehet átadni, mert megőrzünk egy pillanatot, amely soha többé nem tér vissza. Még egy teljesen egyszerű fotóval is szíven lehet találni a nézőt, ha az üzenet eljut hozzá. Ez ösztönöz igazán, és ez késztet arra, hogy kreatív legyek” – magyarázza a fotózás megszállottja.

A futótapasztalat adta biztos fotószem

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

© Alanis Duc

Alanis Duc úgy érzi, a sportfotózásban mozog otthonosabban, mert maga is sportol, így érti, amit lát. A terep- és hegyifutó francia bajnokságok többszörös érmeseként úgy gondolja, egy másik sportágban nehezebben kapná el a „jó mozdulatot”. A futásnál viszont pontosan tudja, hol kell állnia, mikor kell exponálnia, és mikor érdemes elkapni az érzelmeket. „A cselekvés vonz, az, hogy elkapjam a megfelelő pillanatot, amikor minden egy szempillantás alatt történik. Játéknak tekintem: az a cél, hogy elkapd a jó mozdulatot” – részletezi a szakember.

Tom Carrascosa kedvenc témája szintén a futás, amelyet magas szinten űz. „Szerintem a futás a világ legnehezebb és legnagyobb kihívást jelentő sportja, ezért érdekes, amikor a műfaj specialistái megmutatják az értékeit” – érvel a sportoló. A fotós úgy látja, a futás képes a legtöbb érzelmet előhívni a képeken keresztül. Talán azért is, mert ez a sport a mindennapjai szerves része.

Szerinte ez a világ mentes a rasszizmustól és az antiszemitizmustól, nem rekeszt ki senkit a neme vagy a vallása miatt. „A fotósok révén az emberiség reményt kaphat arra, hogy jobbá váljon ebben a jóléti burokban, amelyet a futás jelent.”

Képekbe zárni és megőrizni az érzelmeket

Az évek és a sportban szerzett tapasztalatok során Alanis Duc rájött, hogy a fénnyel való írás jóval több egyszerű időtöltésnél. „Nem gondoltam volna, hogy ennyi érzelmet vált ki belőlem, amikor lefotózok egy futót” – meséli a sportoló, aki felidézi azokat a képeket, amelyeket ikertestvéréről, Mattéóról készített, amikor a francia bajnoki cím felé tartott. „Nem könnyű úgy fotózni valakit, hogy közben te is meghatódsz. Néha magukkal sodornak az érzelmek, ezt pedig a pályafutásom során fokozatosan tanultam meg. Ilyenkor emlékeztetem magam, hogy fotósként nem hibázhatok, még akkor sem, ha abban a pillanatban teljesen elárasztanak az érzések” – mondja.

A fiatal fotós ugyanezt érzi a futók kudarcainál is. Valakit a sikertelenség pillanatában lefotózni szintén „rengeteg érzelemmel jár, még ha nem is ugyanazokkal”. A terepfutó gyakran feltette magának a kérdést, szükséges-e megörökíteni a kudarcot. „Szükséges, mert a szomorú pillanatok néha erősebbek és jelentőségteljesebbek, és sokszor ezekből születnek a legemlékezetesebb fotók. Ahogy változik a fotózásról alkotott képem, úgy változik a munkám is: korábban a tökéletes mozdulatot kerestem, most inkább az érzelmet kutatom a megfelelő helyen és időben. Szeretem azt gondolni, hogy azért készítettem el a képet, mert abban a konkrét pillanatban jelentése volt” – részletezi Alanis Duc.

Sylvain Cachard 2022-es, El Pasóban készült befutófotóját említi példaként. A futó úgy szakította át a célszalagot, hogy már a hegyi futó Európa-bajnoki címe volt a zsebében. „Tudod, hogy amikor visszagondol erre a pillanatra, a te fotód lesz az emléke. Büszkeséggel tölt el, hogy én készítettem a győzelméről készült képet, amely megőrzi azt a hihetetlen érzést, hogy Európa-bajnok lett. Azért is fotózom, hogy boldoggá tegyem az embereket: örüljenek annak, hogy megőrizhetnek egy sportemléket, és tovább élhet bennük egy esemény. Ha később újra szembesülnek a képpel, visszamerülnek az emlékeikbe, függetlenül attól, hogy fájdalmas vagy örömteli pillanatról van szó. Ha ezt el tudom érni, elvégeztem a fotós munkáját.”

Alanis Duc számára a fotográfia mindenekelőtt az egyik legjobb eszköz arra, hogy tartósabbá tegyünk egy emléket. Az idő múlásával ugyanis a memória elhomályosítja a részleteket. A fotó képes képkockába zárni egy pontosan meghatározott pillanatot. „Ezért olyan fontos megtalálni például egy befutó legemlékezetesebb momentumát. Pontosan akkor, amikor a sportoló áthalad a célvonalon? Egy pillanattal előtte vagy utána? Esetleg a rajtnál, egy frissítőállomáson vagy a hegyben, amikor éppen elbizonytalanodik? Neked kell eldöntened, melyik pillanat fejezi ki leginkább egy sportoló emlékét, és melyik marad meg belőle a legtovább. Ezt szeretem benne: mindig játék, csak közben változnak a szabályok.”

Az amatőr futó fotózása: nyitott könyv történetekkel és üzenetekkel

Tom Carrascosa leginkább az átlagos futókat, az amatőröket szeretné követni, nem feltétlenül a nemzetközi élmezőnyt. „Fotóztam már világklasszis sportolókat is, köztük olimpikonokat, de nem ezek az élmények maradtak meg bennem a legerősebben.” Amikor a szenvedélyből hivatás lesz, az érzelmek és a gyenge pillanatok hajlamosak elhalványulni, a futás pedig szinte mechanikussá válik, akár egy hétköznapi munka. Ezért vonzza „az utca emberét”, azt, aki „belead apait-anyait egy versenyen” a szenvedélye vagy egy kihívás miatt, hogy visszavágjon az élet viszontagságainak, vagy bebizonyítsa magának, hogy képes rendkívüli dolgokra.

„A mezőny közepe hoz lázba, ahol az emberek a sport révén párhuzamos életet építenek maguknak. Ennek a megmutatása hihetetlen érzés” – mosolyog a nagyvonalú fotós. A közösségi médiában tomahawk._ néven szereplő alkotót gyakran megérintik az ultratávú terepversenyek, amelyek rengeteg „történetet és üzenetet” közvetítenek.

A fotózás számára „nagyon egyszerű és személyes öröm”, amelyet áthat a szubjektivitás. Ami az egyik nézőt lenyűgözi, azt a másik talán ki nem állhatja. „Ebben rejlik a fotó ereje” – mondja a futó. „A fényképezőgépem a saját testem meghosszabbítása. Imádok vele sétálni, azért készítek képeket, mert ez az én gyűjteményem, a saját szemellenzőm, egy jólléti burok, amely megvéd, és lehetővé teszi, hogy megalkossam a saját történeteimet. Jó fotós az, aki képes félrelépni egyet az ösvényen, és más nézőpontból megmutatni, majd értéket adni annak, ami körülveszi.”

A sport és a művészet határán születő futósport-fotográfia nem pusztán technikai mozdulatokat merevít ki: az élet, az erőfeszítés és az önmagunk felülmúlásának pillanatait ragadja meg. Alanis Duc és Tom Carrascosa szenvedélyének köszönhetően a fénykép az érzelmek, történetek és emlékek erős közvetítőjévé válik, minden egyes felvételben az örökkévalóság egy darabját kínálva. Legyen szó sikerekkel övezett bajnokokról vagy a mezőny közepén futó ismeretlen sportolókról, mindannyiukban ott lüktet ugyanaz az emberi történet, amelyet a fotós megpróbál megőrizni. Egy olyan világban, ahol minden felgyorsul, a futás és a fotográfia arra emlékeztet, milyen hatalmas szépség rejlik abban, ha képesek vagyunk lelassítani, figyelni és mindenekelőtt érezni.