Katarzis futás közben: mítosz vagy hatékony módszer?

Van, aki a kanapé párnáit püföli, miközben úgy üvölt, hogy majd’ kiszakad a hangszála, a szomszédok pedig le vannak ejtve, mások felhúzzák a futócipőt, és eszeveszett tempóban elindulnak futni. De vajon a sport, különösen a futás, valóban hatékony ellenszer az életünkben, a magánéletben vagy a munkában felmerülő problémákra? Lehetővé teszi a futás a katarzist?

Kata… katar… micsoda?

A „katarzis” szó a görög katharsis kifejezésből származik, amelynek jelentése megtisztulás, megtisztítás, a jó és a rossz szétválasztása. A katarzis tehát a negatív érzelmek megtisztítását jelenti, amely az egyén életében pozitív változással jár. A pszichoanalízisben olyan terápiás eszköz, amelynek segítségével az orvos hozzásegíti a pácienst elfojtott érzelmi traumáinak felszabadításához. Vagyis megszabadulunk attól, ami nyomaszt bennünket: a stressztől, a feszültségtől, a dühtől, az idegességtől, a félelemtől… A katarzis elérésének több módja is van. A pszichiátriai terápia mellett beszélhetünk egy baráttal, hallgathatunk zenét, leírhatjuk, mit érzünk, vagy sportolhatunk. De hogyan segíthet a fizikai aktivitás abban, hogy kibéküljünk önmagunkkal és másokkal?

A cselekvés gátolja az érzelmeket

A mentális felkészítéssel foglalkozó szakemberek régóta tudják: egy érzelem, például egy verseny előtti feszültség kordában tartásához jobb mozgásban lenni. A test mozgásba hozása segít jobban kezelni a mentális feszültséget. Az elmét leköti az éppen végzett tevékenység, nem pedig a másnapi verseny miatt érzett szorongással foglalkozik. Ugyanez igaz akkor is, amikor valaki újra és újra végiggondolja a gondjait: a futás segíthet megnyugodni. A gondolatok gyakran még a kocogás első perceiben is zakatolnak, aztán viszonylag gyorsan elcsendesednek, végül teljesen eltűnnek, és átadják a helyüket az éppen végzett mozgásra irányuló figyelemnek. Ebben az értelemben a futás jó közérzetet ad, mert megszakítja a rágódást. A hatás még erősebb, ha képesek vagyunk tudatos jelenléttel futni, vagyis a jelen pillanatra és az átélt érzésekre figyelni: az arcunkat érő levegőre, a karunkon érzett melegre, a természet illatára, a virágok és az ég színére… Az „itt és mosthoz” való kapcsolódás segít elengedni a negatív érzelmeket és a visszatérő gondolatokat.

A futás, mint állóképességi sport, azért is ad jó közérzetet, mert serkenti az endorfinok termelődését, ezeknek a hormonoknak a hatására ugyanis olyan erős örömérzet alakul ki, hogy könnyű rájuk rászokni. A rendszeres endorfinlöket miatt úgy érezhetjük, hogy a futás segít jobban lenni. Ha elég sokáig vagy kellő intenzitással futunk, a testmozgás fáradtságot okoz, ami elősegíti az alvást, javítja a regenerációt, és általában véve fittebbnek érezhetjük magunkat tőle. Kipihentebben a gondokkal is könnyebb szembenézni.

Az élet akadályainak leküzdésére nem ritka, hogy valaki teljesen belemenekül a futásba. Az edzés prioritássá válik, mert olyan jó közérzetet ad, amire szükségünk van: amíg futunk, megfeledkezünk a problémáinkról. Az edzés ideje zárójelbe teszi azt az életet, ahonnan a gondjaink, aggodalmaink és szorongásaink érkeznek. Ezért egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig futunk, hogy ez az időn és a „valódi” világon kívüli pillanat egyre nagyobb teret kapjon. De ilyenkor valóban katarzist élünk át? Vagy egyszerűen csak menekülünk anélkül, hogy valóban megtisztulnánk?

Mi van, ha az egész csak mítosz?

Sok futó állítja, hogy a futás volt a terápiája. Hogy a sport segített átvészelniük életük nehéz időszakát, leküzdeniük súlyos problémákat, és felszabadulniuk. Néha még abban is, hogy megmentse őket. A futás megmentő szerepét több, a nyilvánosságot is elérő történet példázza. De nem csapjuk be magunkat? Nem utasítjuk el annak felismerését, ami valójában a futás, olykor túlzásba vitt, gyakorlata mögött meghúzódik? Miközben a futás számos egészségügyi előnnyel jár, káros következményei is lehetnek: sérülések, evészavarok, túledzettség, társas és családi elszigetelődés, testedzésfüggőség…

A futás mentális egészségre gyakorolt jótékony hatásait méltatóknak azonban részben igazuk van. A sport egyszerre biztosít teret a fizikai feszültség levezetésére és időt önmagunk számára, amikor újra kapcsolatba kerülünk önmagunkkal, a testünkkel és az érzéseinkkel. A futás nem feltétlenül tisztítja meg az elmét az aggodalmaktól és a rágódástól, de lehetőséget ad arra, hogy szünetet tartsunk a gondolatok és érzelmek kavargásában. Ha elégedettek vagyunk az elvégzett edzéssel, jutalmat is kapunk: lesz okunk büszkének lenni magunkra. A futás pozitív töltetet visz egy olyan körforgásba, amelyben addig a negatív gondolatok uralkodtak.

De vajon ettől még katarzist is átélünk futás közben? Nem biztos. Kutatások szerint a düh csillapítására hasznosabb lehet jógázni, meditálni vagy légzőgyakorlatokat végezni, mint futni, kerékpározni vagy bokszolni. Más szóval, amikor különösen idegesek vagyunk, a nyugodt tevékenységek előnyösebbek lehetnek, mint azok, amelyek tovább fokozzák az izgalmi szintet. Ha ingerültek vagyunk, talán nem a kétórás futás a legjobb ötlet! Ugyanígy, ha hajlamosak vagyunk leértékelni önmagunkat, és krónikusan alacsony az önbizalmunk, valószínűleg nem érdemes csoportban vagy olyan helyen futni, ahol másokhoz hasonlítjuk magunkat: rengeteg okot találhatunk arra, hogy tovább tápláljuk a rágódást, és így ne érezzük jobban magunkat. Egy másik példa: ha egy párkapcsolati konfliktus elől azzal menekülünk, hogy a lehető leggyakrabban elmegyünk futni, könnyen tovább gerjeszthetjük a feszültséget, sőt még nagyobb távolságot teremthetünk a felek között. Miközben a futással töltött idő a sportoló számára valóban fellélegzést jelent, otthon könnyen megfojthatja a meghittséget, a kommunikációt és a nyugalmat. A példák sora hosszan folytatható, a valós esetekből pedig rengeteget lehetne felsorolni. Ha rosszul használjuk, a futás kifejezetten kontraproduktívvá válhat.

© STADION-ACTU

Nehéz tehát egyértelmű választ adni arra, hogy a futás közbeni katarzis mítosz vagy valóság. A válasz nem lehet általános érvényű, hiszen minden az adott embertől és attól függ, milyen problémát próbál enyhíteni a sporttal. Mindenkinek magának kell kitapasztalnia, mit adhat számára a futás, miközben szem előtt tartja, hogy a túlzás gyakran menekülést, önmagunk elkábítását, sőt a valósággal való szembenézés elutasítását jelenti. Kétségtelen, hogy a problémák elől való futás nem old meg semmit, inkább egy függő rövid életű löketéhez hasonlít. A futás azonban szerves része lehet egy átfogóbb folyamatnak, amely segít jobban lenni. Ebben az esetben valóban minden szempontból „egészségsport”: fizikailag, mentálisan és társas értelemben is. A gyógyulás egyik állomása is lehet, feltéve, hogy ennek tekintjük, nem pedig végcélnak.

Ha tovább olvasnál

➜ Olvasd el cikkünket: „Lépésről lépésre: a nők együtt húzzák újra a futócipőjüket”