Thomas Cambou (Leclerc Pont-l’Abbé): a maraton mint életforma

Amikor felvesszük a telefont, Thomas Cambou Dél-Afrikában fekszik az ágyán, felpolcolt lábakkal. Két nappal később 3:31:43 alatt teljesíti a Cape Town Marathont, pályafutása 22. versenyét. Ez egyben a nyolcadik csillaga is a World Marathon Majors sorozatban, bár a pálya hivatalos elismerésére novemberig várni kell. Nem érez nyomást, mondja. Csak egy kicsit melege van, és szeretne jól teljesíteni. A breton származású, ma már Bretagne-ban élő férfi 44 évesen kezdett futni, miután közel száz kilót nyomott, és az érettségi óta egyáltalán nem sportolt. Első maratonját 2016-ban futotta Párizsban úgy, hogy korábban még 10 kilométeres versenyen sem indult. Egyéni csúcsát 2019-ben Berlinben érte el 3:06-tal, ugyanabban az évben, amikor Londonban 3:09-et futott. Azóta sorra teljesíti a major versenyeket: Tokiót és Bostont éppúgy, mint Sydneyt, New Yorkot és Chicagót. Heti kilométerei tíz éve szinte megszakítás nélkül gyűlnek. A Strava is tanúsítja: közel 500 hete folyamatosan aktív. Közben a Finistère megyei futó tökéletesen betölti a Pont-l’Abbé-i Leclerc közösségimédia-menedzseri szerepét is. Videói milliós megtekintéseket és párizsi metrós szelfiket hoztak neki. Két élet, egy pár futócipő.

Ma már 22 maratonnál jár. Mikor szűnt meg a futás egyszerű kihívás lenni, és mikor vált szükségletté?

A történetemhez hozzátartozik, hogy az érettségi idején abbahagytam a sportot, ahogy sokan mások is. Felszedtem 30 kilót, majd 44 évesen elkezdtem 3 kilométereket futni, ami nagyon-nagyon nehéz volt. De nem adtam fel. Hetente egyszer kimentem, és fokozatosan növeltem a távot. A legjobb barátnőm, Valérie Párizsban élt, én Délnyugat-Franciaországban, és ő is futott. Kitaláltunk egy kis kihívást: egyik vasárnap én futottam 5 kilométert, a következőn ő 6-ot, így nekem 7-et kellett teljesítenem, és így tovább. Közben azt gondoltam, hogy a maraton valami őrültség, teljesen lehetetlen vállalkozás. Aztán Valérie benevezett a Párizsi Maratonra 2015-ben. Láttam, ahogy teljesíti. És azt mondtam magamnak: 2016-ban belevágok. Neveztem a párizsi félmaratonra és maratonra is. Tíz éve futottam le az első maratonomat. És amikor az ember belekezd, onnantól nincs megállás.

Egyetlen 10 kilométeres versenyt vagy félmaratont sem teljesített, mielőtt belevágott a maratonba. Ez kissé vakmerő megközelítés, nem?

Idővel rájöttem, hogy ezt a távot jobban szeretem, mint a félmaratont. Életemben egyetlen 10 kilométeres versenyen indultam, akkor is azért, hogy elkísérjek valakit, aki egy óra alatt akarta teljesíteni. Végig húztam magammal. De valójában soha nem készültem 10 kilométerre, és nem is versenyeztem ezen a távon. Június 7-én viszont indulok az adidas 10K Paris versenyen, ez meglepetés lesz. Megkérdeztem a ChatGPT-t, mit tanácsol, mire azt válaszolta: „Már túl késő bármit is tenni, pihenj, aztán hajrá.” (Elmosolyodik.)

A sok maraton közül volt olyan, amely alapjaiban változtatta meg a sportághoz való viszonyát?

Az első major versenyem, a londoni maraton 2019-ben máig a legszebb élményem. Aznap megjavítottam az egyéni csúcsomat, 3:09-et futottam, majd ugyanabban az évben Berlinben 3:06-ra javítottam. Egy major verseny hangulata egyszerűen egy másik bolygó. A 2016-os párizsi maraton közönsége össze sem hasonlítható a londoniéval. Az angolszász versenyeken a rajttól a célig váll váll mellett állnak a nézők, a befutó pedig elképesztő, a zene végig ott szól a hátad mögött. Őszintén szólva érzelmileg ez volt a fordulópont, igazi öröm. Akkor döntöttem el, hogy teljesítem a majoreket, mert abban az időben azt olvastam, hogy száznál is kevesebb francia futó teljesítette mind a hatot. Egyedülálló kihívásnak tűnt. Ma már sokkal többen vannak, de ez volt az a cél, amit kitűztem magam elé.

Az amatőr futó tíz év alatt sok tapasztalatot szerzett. Kétszer annyit dolgozik, mint kezdetben, mégis gyengébb időket fut. De ez a játék része, el kell fogadni.

Mindig van már egy következő rajtszáma, és folyamatosan készül valamire. Mi motiválja újra és újra?

Ha már megvan a következő rajtszám, az azt jelenti, hogy újra kezdődhet a felkészülés. Nagyon szeretem a hosszú edzésciklusokat: lassan indulnak, aztán jönnek a 30-32 kilométeres hosszú futások. Tíz éve ez az életem. Tíz év, huszonegy maraton és állandó készülődés. De ezt nem szabad valami rendkívülinek látni. Heti öt-hat edzés, résztávokkal, vasárnap pedig a hosszú futás. Ez az igazi öröm. A célban pedig jön az endorfinlöket, ezért általában már akkor a következő maraton jár a fejemben. Nem rekordokat akarok döntögetni. Ez része az életmódomnak, természetes dolog. Ha két napig nem futok, nem érzem jól magam.

Az egyéni csúcsa 2019-ből származik. Ön mondja, hogy azóta „visszaesett”. Hogyan éli meg ezt?

Mivel későn kezdtem, 2019-ben Berlinben futottam meg a 3:06-os csúcsomat. Aztán jött a Covid, ami komoly féket húzott be. A triatlon felé fordultam, mert azokat a versenyeket megtartották, így görgőn is tudtam kerékpározni, és hasonlók. Másfél-két évig triatlonos edzésre készültem. Amikor visszatértem a maratonhoz, láttam, hogy veszítettem a formámból. És ott van az életkor is. A Cape Town Marathon az Abbott World Marathon Majors világbajnoksága, és vannak velem egyidős srácok, akik 2:30-at futnak. De ők sportolói szinten vannak. Én amatőr maradok. Nyugodtan. Az amatőr futó tíz év alatt tapasztaltabb lett, kétszer annyit dolgozik, mint kezdetben, mégis gyengébb időket fut. De azt hiszem, ez a játék része. El kell fogadni.

A versenyei dokumentálásának ötlete már az elején megszületett?

2014-ben úgy döntöttünk, hogy Instagram-fiókot indítunk a Pont-l’Abbé-i Leclerc számára, nekem pedig akkor még nem volt saját fiókom. Arra gondoltam, én is nyitok egyet: kipróbálhatom, mi működik és mi nem, majd szakmailag is hasznosíthatom a tapasztalatokat. Elkezdtem rövidebb futásokról, fotókról és az időeredményeimről posztolni, hogy megosszam őket a barátaimmal. Nagyon gyorsan beindult, hamar elértem az 5000, majd a 10 000, végül a 30 000 követőt. Akkoriban ez is arra ösztönzött, hogy kimenjek futni. Azt mondtam magamnak, ha nem futok, nem lesz tartalom. Ez tehát egy kicsit arra is rákényszerített, hogy motivált maradjak.

Futás közben még a tartalomra gondol, vagy ilyenkor teljesen ki tud kapcsolni?

Egyáltalán nem kapcsolok ki. Futok, aztán egyszer csak eszembe jut, hogy ebből vicces tartalom lehet, és előveszem a kamerát. Többnyire a rajt előtti perceket, a rajtot, esetleg egyszer-kétszer a verseny közben filmezek. Londonban például, amikor átkelünk a hídon. New Yorkban, Berlinben a Brandenburgi kapunál. Ezeket az erős pillanatokat próbálom megörökíteni. Utána kicsit vágok, ez lefoglal, szeretem a tartalomkészítést. Nem kell ennél többet belelátni.

Párizs útvonalát csak egyszer élveztem igazán, amikor egy 3:45-ös iramfutója voltam valakinek. Az első négy maratonomon szerintem még az Eiffel-tornyot sem láttam.

A kamera megőriz olyasmit, amit az emlékezet önmagában nem tud?

Ha a verseny után nincsenek meg ezek a videók és fotók, fogalmam sincs, mi történt. Olyan, mintha több mint három órára kiesne az emlékezetem. Vannak, akik vizuális típusok, és azt mondják: „az ötödik kilométernél volt egy kis balkanyar”... én nem így működöm. Párizs útvonalát az ötödik maratonomon élveztem először igazán, amikor egy 3:45-ös iramfutója voltam valakinek. A saját tempómnál lassabban futottam, és akkor azt mondhattam: „ez milyen szép maraton, ott az Eiffel-torony”. Az első négyen őszintén szólva szerintem még az Eiffel-tornyot sem láttam. Semmit sem láttam. A videós visszanézés ráadásul elemzési eszköz is. Látod, hogy túl gyorsan kezdtél, vagy kihagytál egy frissítőpontot. Ez segít, hogy legközelebb javítsak.

Van egy futóközössége, és van egy Leclerc-közössége is. A versenyeken is felismerik?

Ez viszonylag új jelenség. A legutóbbi versenyeken, például az Ultramarinon, ahol a rövidebb, 34 kilométeres távot futottam, nem a 140 kilométereset, többen kiabálták, hogy „Hajrá Pont-l’Abbé!”, vagy a Leclerc-fiókra utaltak. Ezen tényleg jót nevettem. Eleinte meglepődtem, azt gondoltam: „mi ez az egész?” A párizsi maratonon is felismertek néhányan, így könnyű volt beazonosítani. Mindig jólesik, mert egy személyre szabott biztatás mégiscsak jobb, mint az egész 42 kilométeren ismétlődő „hajrá, hajrá, hajrá”, ami a végére kezd kissé az ember idegeire menni, főleg amikor nehéz szakaszban van.

Nem zavarja, hogy nem kizárólag „a maratonistaként” tekintenek önre?

Ideális esetben inkább futóként szeretnék 190 000 követőt. De ilyen az élet. Ráadásul a Leclercen keresztül olyanok is megtaláltak, akik később átkövettek a saját fiókomra. Az volt vicces, hogy néhányan régóta követtek a futós Instagram-fiókomon, aztán véletlenül megláttak egy videót a Pont-l’Abbé-i Leclerc-ről, és nem jöttek rá, hogy ugyanaz az ember szerepel rajta. Ez tényleg szórakoztató volt.

Az „influencer” szó irritálja, vagy közel érzi magához?

Nem irritál, de egyáltalán nem érzem magaménak, mert nem tudom, miben befolyásolnék bármit is. Az egyetlen dolog, ami szerintem érdekes, amikor valaki azt mondja: „miattad kezdtem el futni”. De az influencer abban az értelemben, hogy „vedd meg ezt, vedd meg azt”... nem, nem. Minden termék, amit bemutatok, olyan, amit tíz éve használok. Az első maratonjaimat 2016-ban az „Overstim.s” termékeivel futottam, még szponzoráció nélkül, saját pénzből vettem őket. Később felajánlottak termékeket, én pedig elfogadtam, mert addigra már használtam a márkát. Arra szeretném ösztönözni az embereket, hogy mozogjanak, sportoljanak, javítsanak az életmódjukon. Az influencer és egy átlagos fickó között csak a követők száma a különbség. Akinek tíz követője van, az „egy Instagrammal rendelkező srác”, akinek százezer, az influencer. Én egyszerűen csak egy Instagrammal rendelkező srác vagyok.

Mit tesz 22 maraton a testtel? Sokat változott a fizikai állapota 2014 óta?

Sokáig túlsúlyos voltam, közel jártam a száz kilóhoz. Ha az ember lead 30 kilót, esze ágában sincs visszaszedni. Ami igazán megváltozott, az az étkezésem, ráadásul nem tudatos döntés eredményeként. Szerintem a futás változtatott meg mindent, csak nem tudatosan. Az agyam valószínűleg úgy gondolta, hogy ha továbbra is ezt a terhelést akarom bírni, megfelelő energiát kell adnom a testemnek. Ez természetesen alakult ki. Fizikailag eleinte rendszeresen megsérültem, mert nem tartottam be a bemelegítést. Ma, lekopogom, talán hat éve nem volt sérülésem. Az elmúlt négy-öt évben maraton után szinte egyáltalán nincs izomlázam. Úgy teszek, mintha lenne, nehogy zavarba hozzam az embereket, amikor mindenkit szenvedni látok a lépcsőn. Én a maraton másnapján még sprintelni is tudok a vonat után. Az inaimnál érzem, hogy húzódik valami, de semmi olyan, ami akadályozna a mindennapokban.

A majoreken Tokióba, Sydneybe, Bostonba, Londonba, Berlinbe és New Yorkba jutott el. Melyik város hagyta önben a legmélyebb nyomot a versenyen kívül?

Egyértelműen Tokió 2023. A gyerekeim rajonganak Japánért, egy héten át haragudtak rám az indulás előtt, mert nem jöhettek. Aztán fantasztikus lett az egész, az ország felfedezése pedig messze felülmúlta a várakozásaimat. Aztán ott van Sydney. Amikor hazatértem, azt mondtam a feleségemnek, hogy mindenképpen vissza kell mennünk, és terepjáróval átszelnünk Ausztráliát, annyira lenyűgözők a tájak. És Boston is különleges: olyan város, ahol tényleg érezni Amerika eredetét. Az Egyesült Államok legrégebbi étterme, nagyon angolos hangulat, teljesen más, mint New York vagy Chicago. Pontosan ezért futok maratonokat: e cél nélkül soha nem jutottam volna el Japánba, Ausztráliába vagy Dél-Afrikába. Mindig azt mondjuk, hogy egyszer majd elmegyünk, de ha benevezel egy versenyre, megteremted a lehetőségét annak, hogy megengedd magadnak ezt az „őrültséget”.

Az ember futásra született. Morfológiailag erre vagyunk programozva, mégis pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, amire a testünknek szüksége lenne.

El tudja képzelni, hogy még sokáig ilyen tempóban folytatja?

Már 2027 áprilisáig megvan a programom. Sanghaj várhatóan 2028-ban csatlakozik a major versenyekhez, úgyhogy azt hiszem, addig is el vagyok látva célokkal. Mivel London és Tokió még hiányzik a hatos sorozat második érméjének megszerzéséhez, decemberre Valenciát is beterveztem. Ha ugyanis 2026-ban májusban futom az utolsó maratonomat, a következő pedig 2027 márciusában lesz, az túl hosszú szünet. Nem tervezem, hogy abbahagyom. A majorek után pedig szeretnék belevágni egy kissé őrült projektbe: egy éven át heti egy maratont futni. Ha minden hivatalos franciaországi versenyt összegyűjtök, a verseny nélküli heteket pedig önálló futással töltöm ki, szerintem megvalósítható. Heti egy maraton lassú tempóban is fárasztó, de kivitelezhetőnek tűnik.

Ha ma egy mondatban kellene összefoglalnia, hogyan tekint a futásra, mit mondana?

Az ember futásra született. Morfológiailag erre vagyunk programozva, mégis pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, amire a testünknek szüksége lenne. Az emberek többsége inaktívan tölti az idejét, miközben a testünk nem erre van tervezve. Szerintem ez hosszú távon nem feltétlenül tesz jót az emberi faj jövőjének.