Szurkolónak lenni: hálátlan küldetés egy maratonon

Prológus: ahol megszületik a dráma

– Nem kérek sört, vasárnap maratont futok.

– Már megint? Nem unod még ezeket a versenyeket? A végén tényleg elmegyek megnézni, hogy valóban futsz-e!

– Na, gyere csak! Várlak a rajtnál, a pályán és a célban is! Majd meglátod, szuper lesz a hangulat, imádni fogod.

– Legyen!

És kész. A baj megtörtént. A haverod, aki egyáltalán nem sportol, belekeveredett valamibe, amiről fogalma sincs. És elhiheted, nem fog csalódni!

1. fejezet: A csípős ébresztő

Bizony, a hivatalos versenyek tele vannak kötöttségekkel. Vasárnap délelőtt tizenegyig szó sem lehet párnán szundikálásról. Az ébresztő már hatkor brutálisan megszólal, mert időben kell számolni az utazással, a tömeggel, a népes maraton rajt- és célterületén való tájékozódással, valamint a futó haver végtelen keresésével, akit már most kezdesz megutálni. De hát az ígéret szép szó, úgyhogy ki kell kecmeregni a langyos ágyból, le kell küldeni egy gyomorgörcsöt okozó tripla eszpresszót, aztán irány a verseny helyszíne.

2. fejezet: A rajt

A két barát végre egymásra talál a stresszes résztvevők és a többnyire tanácstalan kísérők ezrei között, egy kínkeserves és meglehetősen véletlenszerű keresés után. A maratonista bajnoki üzemmódban van: maximálisan kiélvezi ezt a régóta várt napot és a szerencsét hozó haverja jelenlétét. A bemelegítés végén rábízza a ruháit, mert a ruhatár túl nagy macera, a kezébe nyom egy kulacsnyi izotóniás italt és három kólás gélt, majd megbeszéli vele, hogy a harmadik frissítőponton találkoznak. Szerinte az a legfontosabb.

A ruhatárosból lett szurkoló ekkor kezdi sejteni, hogy valami olyasmibe tenyerelt bele, ami messze meghaladja a képességeit.

A legrosszabb azonban az, hogy a futó hirtelen otthagyja, mondván, be kell állnia a rajtzónába.

A rajtzónába? Miféle rajtzónába…?

3. fejezet: A frissítőpont

Miután a rajt után elveszített egy dobhártyát, a szurkoló elindul megkeresni a híres harmadik frissítőpontot. Jobbra-balra kérdezősködik, egyre idegesebben, mert fogalma sincs, mikor ér oda a haverja. Milyen tempóban fut egy valamennyire edzett ember?

Végre megtalálja a frissítőpontot, ahol már rengetegen tolonganak, és úgy tűnik, kifejezetten jól érzik magukat. A kezdő szurkolónak viszont tele van a hócipője. Milliárd kilométert gyalogolt, mire ideért, várt, a rajtpisztoly szétrobbantotta a dobhártyáját, és most megint várakozhat.

Körülötte mindenki táblákat készített, nevetgél, és türelmetlenül lesi a saját futóját. Ő, az egynapos szurkoló, aki esküszik, hogy csak ezen az egy napon vállalta, nem igazán tudja, mit kezdjen magával. Úgyhogy csak áll ott. Egy örökkévalóságig.

Olyan hosszúnak tűnik a várakozás, mintha az univerzum összes futója már elhaladt volna. A haverja sehol. Vagy talán elszalasztotta?

A szurkolónak melege van, éhes, és fáj a lába a toporgástól. Talán le kellene húznia a kulacsnyi izotóniás italt és befalnia egy gélt?

Nincs idő töprengeni, a haver végre megérkezik. Kitépi a kulacsot a szurkoló kezéből, mérgelődik egy sort, miközben nehezen találja meg a géljeit, aztán már rohan is tovább. Négy másodperc. Négy másodpercet szánt erre a létfontosságú frissítőpontra. És főleg a szurkolójára, aki ott marad, mint borjú az új kapu előtt, kissé elképedve és nagyon frusztráltan.

4. fejezet: A célfotó

Ha jól számol (micsoda pech, hogy hülye a matekhoz!), félúton látta elhaladni a haverját. Ennyi várakozás után bőven marad ideje, hogy elkészítse a cél előtti fotót, ahogy azt kérték tőle. Elindul hát a célvonal felé, bár kissé aggódik, mert már abban sem biztos, pontosan milyen hosszú egy maraton, és mennyi ideje maradt. Ráadásul ezen az átkozott maratonon valami kollektív adrenalin vibrál, ami őt is teljesen magával ragadta. Röviden: stresszel.

Még gyalogol pár kilométert, a lába pokolian fáj, nem kellett volna felvennie az új mokaszinját, aztán végre eléri a célterületet. Természetesen zsúfolásig tele van. Az emberek a kordonokhoz préselődnek, könyökkel utat törnek maguknak, és igyekeznek az első sorba kerülni. Itt-ott az izzadságszag is felbukkan.

A szurkoló nagy nehezen átverekszi magát a fémkordonig, amely azonnal belevág a hasába.

Vár.

Megint egy örökkévalóságig.

Unalmában elkezdi számolni a célba érőket, ahogy más a bárányokat, amikor egyszer csak feltűnik a haverja a láthatáron. Nincs valami jó formában: az állán egy nyálcsík fehér vesszőt rajzol, a szeme kidülled, a pólója fekete az izzadságtól, és rettenetesen grimaszol. Természetesen nem veszi észre.

Katt, katt. A fotó megvan!

A szurkoló rápillant a célvonal fölött világító óriási órára: 4:32. Nem ért hozzá, de úgy érzi, ezért azért nem kellene körbehordozni a kupát.

5. fejezet: A hála teljes hiánya

A szurkoló kiszabadul a tömegből, és végre utoléri a haverját, ezt az önjelölt bajnokot, aki társaságban nagy hangon dicsekszik, de 42 kilométer lassú kimúlása után már nem olyan nagy a szája. Három szóban: teljesen kivégződött.

– „Na, minden oké?”

A szurkoló nem tudja, hogy vannak mondatok, amelyeket szigorúan tilos kimondani. Ott áll a tiszta ruhákkal és a harmadik frissítőpontról megmentett kólás géllel, amelyet órák óta cipel, arcán erőltetett mosollyal, vidám hangon, hogy örömet szerezzen a barátjának. Válaszul egy gyilkos pillantást kap. Biztos valami hülyeséget mondott, de fogalma sincs, mit.
Elvonul egy angyal, vagy talán egy démon, aztán egy ártatlan, tényleg ártatlan hang megszólal:

– „Nem mennél el vízért, és nem hoznád ki a kocsit a parkolóból?”

A tanulság: attól még, hogy imádsz futni és remekül érzed magad egy versenyen, a haverjaid nem feltétlenül osztoznak a lelkesedésedben. Ha meg akarod tartani őket, fogadd meg a jó tanácsot: hagyd őket vasárnap aludni, és oldj meg mindent egyedül, kivéve, ha minden körülmények között képes vagy hálát adni!