A hosszútávfutó magánya, a futókultúra kultuszfilmje

Vannak „generációs” filmek, amelyek mintegy lefényképeznek egy korszakot, majd maguk is szimbólummá válnak. Ilyen a brit The Loneliness of the Long Distance Runner, amely Magyarországon A hosszútávfutó magánya címen ismert. Az 1962-ben, a brit kulturális átalakulások kellős közepén bemutatott film Tony Richardson rendezésében Colin Smith történetét meséli el. A nottinghami alsóbb társadalmi rétegből származó fiatal egy betörés után javítóintézetbe kerül. Tehetséges hosszútávfutóként az intézmény sportreménységévé válik, és benne látják annak bizonyítékát, hogy a fennálló rendszer képes „jó útra téríteni” a lázadó fiatalokat. Ebben a tekintetben vannak hasonlóságok Stanley Kubrick Mechanikus narancs című filmjével is. A film gúnyt űz a kispolgárságból és az intézményekből. Egy jelenet jól példázza ezt: valamivel a játékidő fele után a két főszereplő lehalkítja a tévét, miközben egy politikai beszédet néz, és nevet azon, ahogy a hatalom embere így „elnémul”.

A film azt a korszakot mutatja meg, amikor Európa-szerte megjelentek a háború utáni társadalmi csalódások első jelei. A moziban Olaszországban a neorealizmus, Franciaországban az új hullám hódított, Angliában pedig eljött a Free Cinema és a British New Wave ideje. Ezek a kulturális mozgalmak a fiatalok intézményekkel szembeni egyre erősebb kiábrándulását követték. A film realista hangot üt meg, és az angol munkásosztály oldalára áll.

A British New Wave, az angol új hullám

Amikor a The Loneliness of the Long Distance Runner 1962-ben a brit mozikba került, az angol film éppen forradalmi átalakuláson ment keresztül. Az ötvenes évek végétől több rendező, köztük Tony Richardson is szakítani akart a polgárinak és mesterkéltnek tartott stúdiófilmek világával. A rendező és csapata az utcákon forgatott, természetes helyszíneket használt, a kameramozgások pedig gyakran „vadak” voltak. A futás itt ürügy, és azt jelképezi, hogyan sajátítja ki a sportot egy bizonyos társadalmi osztály. Hosszú edzései közben Colin Smith fejben újraéli az életét: a szegénységet, apja halálát, a társadalmi megvetést, a bűnözést mint menekülési lehetőséget… A futás itt inkább a belső szabadság tere, mint társadalmi státusjelző, amivé még ma is túl gyakran leegyszerűsítik. A futójelenetek töredezett flashbackekkel és belső monológokkal váltakoznak, amelyek a szereplő lelkiállapotát közvetítik. A számos streamingplatformon elérhető film megöregedett, de néhány jelenete ma is fergeteges. A befejezése legendássá vált: amikor Colin elérné a célvonalat, szándékosan megáll, és hagyja győzni ellenfelét. A szereplő a győzelem helyett a szabadságot választja.

Alan Sillitoe, az angol munkásosztály szócsöve

A film akkor nyer igazán súlyt és jelentést, ha megismerjük Alan Sillitoe történetét is. Ő írta az 1959-ben megjelent The Loneliness of the Long Distance Runner című novellát. Sillitoe 1928-ban született Nottinghamben, rendkívül szerény körülmények között élő munkáscsaládban, és egy munkanélküliséggel, háborúval és társadalmi egyenlőtlenségekkel terhelt Angliában nőtt fel. Apja egy kerékpárgyárban dolgozott, a család pedig nagy nélkülözésben élt. Az íróban már korán kialakult az osztályviszonyok éles tudata, amely egész életművét táplálta. Tizennégy évesen otthagyta az iskolát, gyárban dolgozott, majd belépett a hadseregbe. Hosszú, tuberkulózis miatti lábadozása alatt kezdett írni. Személyes tapasztalatai mélyen átjárták műveit: a nottinghami munkásnegyedek, a társadalmi frusztráció, a gazdasági erőszak és az intézményekkel szembeni ellenségesség irodalmi világának meghatározó anyagává váltak. Sillitoe 1958-ban a Saturday Night and Sunday Morning című regénnyel lett ismert, amelyet azonnal a modern brit munkásirodalom egyik alapműveként tartottak számon. A könyvből már 1960-ban film készült. Ez a siker készítette elő az utat a novelláskötetben megjelent The Loneliness of the Long Distance Runner előtt.

Egy generáció kiáltványa

Már a bemutatásakor jelenséggé vált A hosszútávfutó magánya, még ha kereskedelmi sikere nem is mérhető a nagy produkciókéhoz. Megtalálta a helyét az úgynevezett értelmiségi körökben és az európai filmrajongók között. Tony Richardson ekkor egy olyan nemzedék egyik vezéralakjának számított, amely másik Angliát akart megmutatni: a gyárak, a munkásnegyedek és a jövő nélküli fiatalok országát. A film számos, ebbe a „vonalba” tartozó rendezőre hatott, Ken Loachtól Shane Meadowsig (utóbbi többek között a nagyszerű This Is England alkotója). Colin Smith figurája, a lenti képen a 14-es rajtszámmal, hamar a lázadó fiatalok ikonjává vált. Már az 1960-as évek végi diáklázadások előtt megtestesítette a hagyományos hierarchiák elutasítását és az intézményekkel szembeni bizalmatlanságot. A film egyben Tom Courtenay filmes bemutatkozása is volt, akinek karrierje ezután szárnyalni kezdett. A színészt 2001-ben lovaggá ütötte az angol királynő.

Akad, aki ebben némi iróniát lát.