Axel Ramponi háromrészes öltönyben a 2025-ös Párizsi Maratonon: „Hatalmas lenne szmokingban lefutni az UTMB-t!”

✔ .A célja világos volt : bekerülni a Guinness Rekordok Könyvébe azzal, hogy ő futja le minden idők leggyorsabb öltönyös maratonját. A megdöntendő idő 2:40:52 volt, amelyet 2023 óta egy másik francia, Emmanuel Bonnier tartott. Axel 2:49 alatt teljesítette a távot. Kilenc perc hiányzott… az elegancia viszont végig megvolt.

Mondhatni, a 2025-ös Párizsi Maraton egyik sztárja volt… Meséljen róla!.

Őrületes érdeklődés övezte ezt az öltönyös világcsúcskísérletet. Őszintén szólva valamennyire számítottam rá. Hónapok óta készítek tartalmakat a közösségi médiában erről az öltönyös figuráról, emellett pedig sportoló vagyok. Ahogy egyre jobb eredményeket értem el futásban, másfél éve Valenciában 2:27-es idővel futottam le a második maratonomat. Rájöttem, hogy az ember olyan dolgokban is sikeres lehet, amelyekről korábban azt gondolta, hogy képtelen lenne rájuk. Ehhez csak rendszeresség, munka és elszántság kell. Így vágtam bele az öltönyös világcsúcs- és maratoni projektbe. Az embereknek persze őrültségnek tűnik öltönyben futni. Én viszont hónapok óta ebben edzettem, és két maratont is lefutottam már, ezért nekem kevésbé tűnt bolond ötletnek. Nagyon élveztem, hogy az emberek tekintetében látszott a rövidzárlat. Mosolyogtak, és láthatóan nagyon örültek, hogy így látnak futni. Rengeteg kedves üzenetet kaptam: többen azt írták, hogy feldobtam a napjukat, és mosolyt csaltam az arcukra. Igazi közösségi élmény volt a pálya mellett és a pályán lévő emberekkel. Vasárnap úgy éreztem, a helyemen vagyok. Gyerekkori álmom volt, hogy valami szokatlant csináljak, és nagyon boldoggá tett, hogy ennyi embert összehozott a dolog. A célba érkezés után persze egy kicsit ki kellett pihennem magam, mert finoman szólva nem voltam túl jól (nevet).

Háromrészes öltönyben futotta le a Párizsi Maratont 2:49:35 alatt. Honnan jött ez az őrült ötlet?

Ez volt az első alkalom, hogy öltönyben futottam. Amikor elkezdtem videókat készíteni a közösségi médiába, még kerestem a saját hangomat. Közvetlenül az első valenciai maratonom előtt kezdtem. Az egyik videó jól ment, aztán az öltönnyel és ezzel a karakterrel megismételtem a formátumot, és az is működött. Csak ezután jutott eszembe, hogy összehozzam az öltönyt a maratonnal. Láttam a világcsúcstartóról szóló cikkeket, hiszen továbbra is ő tartja a rekordot. „Manu”, vagyis Emmanuel Bonnier azóta a barátom lett, és rengeteg tanácsot adott. Tényleg minden együtt állt. Ráadásul csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Egy felkapott történetből ugyanis könnyen lehet negatív kampány is. Simán akadtak volna, akik azt mondják: teljes képtelenség az elit rajtzónában állni, ha valaki öltönyben fut.

A rajtnál teljesen máshol jár az eszem egy videón. Hátrafordulok, tovább beszélek, aztán egyszer csak eldördül a startpisztoly. Hilarikus a felvétel. Meghallom a sípszót, elindulok, csinálok egy saját magamnak bemutatott álrajt-féleséget, aztán eljátszom, hogy becsapom magam.

De hogyan került az elitmezőny rajtzónájába?

Nem tettem sok mindent. Írtam a szervezőknek, elküldtem a 2:27-es maratoni időmet és a 31 perces tíz kilométeres eredményemet. Ezek N4-es szintű teljesítmények, amelyek automatikusan az elit rajtzónába sorolnak. Nagyon tisztelem az élversenyzőket, akik teljes erőbedobással edzenek. Számomra ez másik sportág. A futás különböző szintjein ugyanaz a szenvedély köt össze minket, de azért ez művészet is. Nem ugyanaz a mez van rajtunk, mégis ugyanazért rajongunk. Itt is ez volt a helyzet: nem egy szinten vagyunk, de ugyanazt szeretjük. Valahol a vasárnapi futók és azok között vagyok, akik a hét többi napján is komolyan edzenek. Kicsit kellemetlenül éreztem magam ott. Végül azonban jól alakult, mert az elitversenyzők a rajtkapu másik oldalán helyezkedtek el. Az egyik oldalon mi, amatőrök, esetleg félprofik álltunk, a másikon pedig a valódi profik. Így nem lógtam ki. A rajtnál teljesen máshol járt az eszem egy videón. Hátrafordultam, tovább beszéltem, aztán eldördült a startpisztoly. Hilarikus a felvétel. Meghallottam a sípszót, elindultam, csináltam magamnak egyfajta álrajt-félét, és eljátszottam, hogy becsapom magam (nevet).

A Guinness által hitelesített öltönyös maratoni világcsúcsra készült. Milyen feltételeknek kellett megfelelnie?

Megkerestem a szervezőket, hogy kísérhet-e valaki, illetve kaphatok-e segítséget a pályán, mert a Guinnessnek rengeteg dokumentációra van szüksége. Mivel nagy maratonról van szó, nem tudtak külön megoldást biztosítani. Így magam oldottam meg. Néhány barátom itt-ott tudott fotókat készíteni. A szervezők pedig sokat kommunikáltak a világcsúcskísérletemről. Még a France Télévisions reklámjába is bekerültem. Már előzetesen is komoly munka folyt azért, hogy a kísérlet hírt kapjon.

A 2:50 alatti maraton klasszikus futóruhában is komoly teljesítmény. Öltönyben hogyan készült fel rá?

Úgy terveztem, hogy lefutom a Párizsi Maratont, de nem akartam „igazi maratoni felkészülést”. Nem próbáltam megdönteni a valenciai egyéni csúcsomat, már csak azért sem, mert Párizs nehéz pálya. Ugyanakkor szerettem volna újra átélni ezt az egészet, hiszen a rajt és a cél is közvetlenül a lakóhelyem mellett van. Arra gondoltam, milyen jó reggel felkelni, sétálni ötszáz métert a rajthoz, majd a célból ugyanennyit hazasétálni. Ezt csak Párizsban tehettem volna meg. A fontosabb edzéseket azért lefutottam, de nem vállaltam be azt a heti tizenkét edzést, amennyit Valencia előtt teljesítettem. Heti hat-nyolc edzésem volt, közben pedig tesztelgettem az öltönyt. Ez azonban nem volt elég, és nem optimalizáltam kellőképpen a felkészülést.

Az öltöny jelentette kötöttségekhez, például a súlyához, a meleghez és a mozgásszabadsághoz igazította az edzést?

Egyáltalán nem (nevet). Egy alap, belépőszintű Célio-öltönyt vettem. Elég nehéz volt. A mellényt semmilyen technikai anyagból nem készítették. Az ingem egy Fursac-darab volt, egy prémium ruhamárkától, és alá még egy pólót is felvettem. A cipőt másfél éve, Valenciában már alaposan leteszteltem. Azóta azért összegyűlt benne néhány kilométer. Így vágtam neki, ráadásul a frissítést is rosszul oldottam meg. A hipoglikémia miatt falnak mentem. Szerintem vasárnap rengeteget tanultam ezekből a körülményekből. Lehet, hogy egyszer újra megpróbálom, addigra valamennyi tényezőt jobban összehangolva.

Konkrét időre pályázott, vagy „csak” az élmény kedvéért indult?

A rekord 2:40:52 volt, és őszintén szólva rajt előtt azt gondoltam, menni fog. Úgy éreztem, nincs olyan forgatókönyv, amelyben nem sikerül, elég magabiztos voltam. Utólag viszont nem akarok kifogásokat keresni. Számomra valódi kudarc, hogy nem döntöttem meg a rekordot. Félmaratonnál még 1:19-es részidőre álltam. A 30. kilométernél mindig 1:20 előnyöm volt a rekordhoz képest. Egészen jól voltam. Aztán a testem feladta. Nem tudom pontosan megmagyarázni. Nem voltak feltétlenül izomlázaim, inkább az egész testemet elöntötte a fáradtság. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a verseny közben rengeteg energiát fordítottam arra, hogy kapcsolatba lépjek az emberekkel. Olyan sokan biztattak, hogy ez hatalmas lökést adott. Közben viszont mosolyogtam egyet erre, integettem egyet arra, vagy felmutattam a hüvelykujjamat. Ezt a verseny első felében nehéz volt kordában tartanom. Nagyon szerettem volna átélni a futás minden mellékes pillanatát, de nem koncentráltam eléggé a rekordra és magára a versenyre. Rengeteg tanulságot viszek magammal ebből a kudarcból.

Mi volt a verseny legnehezebb része? (Spoiler: a nyakkendő?)

Őszintén szólva nem éreztem, hogy melegem lenne. A vállam kicsit fájt, mert a karoknál nehezebb volt az öltönyben mozogni. Az is nehéz volt, hogy a Bois de Boulogne-ban edzek, ott futok minden nap. A pálya végét rengetegszer bejártam, fejből ismerem… de nem tudtam megmutatni, mit tudok, mert teljesen elfogytam. Menet közben szétestem. A 30. kilométernél fejben még ott voltam. Próbáltam kapaszkodni, de a testem már nem reagált. Amikor megelőztek, igyekeztem tartani velük a lépést, de nem maradt bennem semmi. Ilyenkor azt mondtam magamnak, hogy a parkban inkább vissza kell vennem. Ott volt minden közeli barátom és a családom is. A Trocadéro környékén egy egész kanyart megtöltöttek. Arra gondoltam, megpróbálok addig visszatalálni, és erre a szakaszra tartalékolok energiát. Kár érte, de nem sikerülhet mindig minden elsőre. A futás alázatra is tanít. Hatalmas állóképesség és lelki rugalmasság kell hozzá. Még szebb lett volna, ha megvan a rekord, de ez lett a történet vége.

Eredetileg tíz évig futballbíró voltam, és engem tartottak a régió legkitartóbb emberének. Csakhogy a bírókat vasárnaponként gyakran lekötik a meccsek. Így maradnak a szombat esti, néha éjszakai versenyek. »

Nem csak aszfaltos maratonista: terepversenyeken is indult, például a Val d’Aran by UTMB-n. Mi vonzza a hosszabb, vadabb távokban?

Lotaringiából származom. A környéken ott vannak a Vogézek, és én is a terepfutással, a természetben futással kezdtem. Egy barátom, Simon vezetett be a futásba. Az első tíz kilométeremet a lotharingiai Corrida de Malin futottam, nagyjából negyven perc alatt. Ez akkor már elég jónak számított. Több versenyen is indultam a Vogézekben, például a trail des Roches-on. Később két nap alatt megnyertem a trail Blanc des Vosges-t, valamint egy metzi versenyt is. Ausztriában a Mozart Trail 80 kilométeres távján is rajthoz álltam. Inkább terepfutó múlttal rendelkezem, és komolyan edzek. Eredetileg tíz évig futballbíró voltam, és engem tartottak a régió legkitartóbb emberének. Csakhogy a bírókat vasárnaponként gyakran lekötik a meccsek, így maradnak a szombat esti, néha éjszakai versenyek. Öt éve abbahagytam a bíráskodást, és a futásra összpontosítok. Klubban edzek, a Racing Multi Athlon, vagyis az RMA igazolt versenyzője vagyok. Hicham Bengherada edzőmmel dolgozom, az edzéscsoportunk pedig kifejezetten erős. Minden évben úgy alakítom a szezont, hogy szeptembertől, Párizs miatt, visszatérek az országútra. Április-májusban regenerálódom a maraton után, két hét múlva pedig elkezdem az Annecyre szóló felkészülést. Akkor már inkább a terepfutás felé fordulok.

Milyen érzéseket ad a terepfutás, amelyeket az országúton nem talál meg?

Ez két teljesen különböző sport. A terepfutásban valami újat kerestem, másfajta terhelést és új érzéseket. Egy maratonon tíz-harminc percig vagy igazán nehéz helyzetben. Egy 80 kilométeres vagy annál hosszabb terepversenyen ez akár órákig is tarthat. Szeretem, amikor mélyre kell ásnom magamban, és közben tanulok valamit. A profik úgy fogalmaznak, mintha néhány órába sűrítenénk az élet egy szakaszát. Nagyon gyorsan váltakoznak a különböző állapotok és formák. Én is ezt keresem: hogy egy kicsit fájjon.

A poén kedvéért azt mondogattam, hogy ha a pálya végén bajba kerülök, a Mécénat Chirurgie Cardiaque akár meg is műthetné a szívemet. »

Ön inkább öltönyben az aszfalton, rövidnadrágban a sárban fut, vagy egy jelmezes ultrát is bevállalna?

Az UTMB a célom. Hatalmas lenne szmokingban lefutni, aztán azonnal vissza is vonulnék (nevet). Előbb azonban meg kell szereznem a kvalifikációt. Ez lesz az első nagy akadály, mert már két éve próbálkozom, és még nem sikerült. Utána viszont miért ne? Fantasztikus lenne öltönyben teljesíteni. Őrület lenne!

A Mécénat Chirurgie Cardiaque ügyéért is futott. Miért éppen ezt a szervezetet választotta?

Már korábban is ismertem az egyesületet. Néhány éve találkoztam velük egy rendezvényen, amelyet én vezettem. Olyan gyerekek szívét műtik meg, akiket a hazájukban nem tudnak ellátni. Külföldről Franciaországba hozzák őket, itt elvégzik a műtétet, majd új szívvel térhetnek haza. A maratonnak köszönhetően öt gyermeket tudtak megoperálni, ami nagyon kézzelfogható eredmény. Ez az ügy különösen közel áll hozzám. Nagyon tetszett az ötlet, hogy valamit megnyithatunk és helyrehozhatunk. Arra jutottam, hogy minden jövőbeli projektembe szeretnék valamilyen társadalmi ügyet is beépíteni, hogy egy nagyobb egész része legyen, és láthatóvá tegyek olyan ügyeket, amelyek fontosabbak annál, mint hogy lefussunk egy vicces versenytávot. A jövőben szeretnék társadalmi kezdeményezésekhez kapcsolódni, és ezekkel is megtámogatni a kihívásaimat. A poén kedvéért azt mondogattam, hogy ha a pálya végén bajba kerülök, bárcsak a szívemet is meg tudnák műteni.

Humorista is, ráadásul nagyon aktív a közösségi médiában. Hogyan hangolja össze ezt a sokféle világot?

A társadalmi felemelkedés a fő témám. Hogyan jut el valaki Lotaringiából Párizsba? Mit látunk viccesnek, ha megváltozik a társadalmi nézőpontunk? Ez a központi témám. A futásban viszont mind egyenlők vagyunk a természettel és a nehézségekkel szemben. Ezt az elemet is szeretném beépíteni. Jó lenne, ha az előadásom egy pontján lenne egy futópad, amelyen futva mondanám a poénokat. Július 1-jén egy barátommal adok egy első, harmincperces műsort. Igen, természetesen lesznek benne futással kapcsolatos poénok is. De az egészet még ki kell dolgozni.

Inspirálta más futó vagy sportoló a saját karakterének kialakításában?

Mathieu Blanchardot nagyon kedvelem. Kifejezetten tetszik, hogy egyszerre több projekten dolgozik. Mindig új célokat és új terveket talál magának. Én is hasonlóan keresem a tanulási lehetőségeket, úgy, hogy közben megélem a dolgokat. Kilian, vagyis Kilian Jornet pedig maga a referencia. Terepfutásban Thibaut Garrivier és Baptiste Chassagne is inspirál, velük volt szerencsém együtt futni. Figyelem a legjobb francia sportolókat is. Nicolas Navarro jó példa arra, hogyan lehet hosszú távon felépíteni egy pályafutást. Mehdi Frère a felfüggesztése ellenére is példa számomra. A klubomban ott volt Félix Bour is, aki a kitartás és a lelki rugalmasság példája. Humoros oldalról is több ember inspirál, például Greg Guillotin és annak idején Rémi Gaillard.

Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor először mentem ki otthonról öltönyben futni. A lakásomtól száz méterre találkoztam két futóval. Az egyik srác pacsizott velem, és azt mondta: „nagyon menő, nagy vagy, haver”. Ez mélyen megmaradt bennem. Húsz másodperce futottam, és máris létrejött ez az első interakció, amitől azt éreztem: „igen, ez az”. Valami igazán erőset találtam el. »

A futóközösség néha nagyon komolyan veszi magát. Nyitottak az ilyen játékos, szokatlan kezdeményezésekre?

Összességében igen. Én is feltettem magamnak a kérdést: nem vagyok-e csaló, amiért szakítottam azzal a logikával, hogy mindig az egyéni csúcsot kell hajszolni, és inkább letértem a megszokott útról? Tudom, hogy egyesek számára ez teljesen értelmetlennek, sőt egyenesen bohóckodásnak tűnhet. Összességében azonban nagyon jól fogadták, rengeteg pozitív üzenetet kaptam. Olyan futók is kedvelik időnként a bejegyzéseimet, mint Azeddine Habz. A futóközösség tagjai közül is sokakat érdekelhet ez. Ugyanakkor nem kaptam visszajelzést olyan futóktól, akik kifejezetten támogatták volna ezt a megközelítést, mert nem igazán illik ahhoz, amit a futásban általában elvárunk. Amikor a Bois de Boulogne-ban edzettem, mindenki nagyon kedves volt. Rengeteget viccelődtünk az öltönyön. Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor először mentem ki otthonról öltönyben futni. A lakásomtól száz méterre találkoztam két futóval. Az egyik srác pacsizott velem, és azt mondta: „nagyon menő, nagy vagy, haver”. Ez mélyen megmaradt bennem. Húsz másodperce futottam, és máris létrejött ez az első interakció, amitől azt éreztem: „igen, ez az”. Valami még erősebbet találtam el.

Szívesen vállalna hasonló kihívást más távon is? Félmaraton, terepverseny…?

A következő célom a MaXi-Race lefutása az Annecy-tó körül. Ez egy 100 kilométeres verseny 6000 méter szintemelkedéssel. Valahol a fejemben már kezd megfogalmazódni, hogy vicces lenne öltönyben teljesíteni. Több technikai márka is megkeresett, és fel tudnak szerelni. Az öltönyt mindenképpen át kell alakítani. Folyamatosan keresem az új kihívásokat, a futáson kívül is. Egy barátom nemrég a Fastest Known Time-ról, vagyis az FKT-ről mesélt. Egyes szakaszokon időrekordokat tartanak nyilván, például a korzikai GR20-on. Rengeteg olyan hely van, ahol léteznek időrekordok, és talán vicces lenne egy ilyen kihívást is öltönyben teljesíteni. Mindenesetre át kell gondolnom, mit éltem át, és mi történik velem most, mert még mindig a verseny utáni eufória hatása alatt vagyok. Nagyon erős élmény, és kedvet adott ahhoz, hogy más területeken is feszegessem a határaimat.

Mit üzenne azoknak a futóknak, akik hezitálnak, hogy belevágjanak-e egy őrült kihívásba?

Azt, hogy vágjanak bele teljes erőből! Soha nem tanulunk többet magunkról, mint amikor csináljuk a dolgokat, néha pedig letérünk a megszokott útról. Élvezzük, amit csinálunk, őrizzük meg az örömöt minden szinten, akár profik, akár amatőrök vagyunk, és osszuk meg egymással a futás értékeit. Valójában nem kell hozzá sok minden. Néha az őrült élmény ott vár ránk közvetlenül a házunk előtt.

A gondosan szabott öltöny és a pontosan időzített poénok mögött Axel Ramponi a maga módján a futás szellemét testesíti meg: az önirónia, a teljesítmény és az emberség robbanékony keverékét. Igen, egy hajszállal elmaradt a világcsúcstól. Igen, összeomlott a számára jól ismert Bois de Boulogne bejáratánál. De mindenekelőtt összehozta az embereket, megnevettette és megmozgatta őket, és megmutatta, hogy a futás lehet előadás is. Hogy az aszfalt színpaddá válhat. És hogy a nyakkendő remekül összeillik egy 2:50 alatti, erős időeredménnyel. Mi jöhet ezután? Talán egy szmokingos UTMB. Axellel ugyanis minden lehetséges.