Géraud Paillot, az exoszkeletonos maratonista: „Nem a célidőnek kell eldöntenie, ki kap meghívást az ünnepre”

Mielőtt meghallgatnánk, mit mond, álljunk meg egy pillanatra ennél a képnél: Géraud Paillot elszánt alakja halad előre. Itt már szinte elmosódik a határ erőfeszítés és költészet között. A „Kyogo” nevű exoszkeleton viselője, amelynek neve a „Keep On Going” rövidítése, nem egyszerűen „sétál”: lépésről lépésre újradefiniálja a lehetségest. A ma 55 éves breton férfinál 2004-ben diagnosztizáltak sclerosis multiplexet, nemrég pedig újabb teljesítményt ért el: exoszkeletonnal teljesítette a Marathon solidaire du Mont-Saint-Michel versenyt. Kilencórányi gyaloglás után büszkén haladt át a célvonalon. A krónikus betegség ugyanis az idegrendszert támadja meg, és megnehezítheti a járást, a koordinációt és a látást. Lefolyása egyénenként eltérő, és bár nem gyógyítható, a kezelések segítségével könnyebbé válhat a mindennapi élet. Az Aventure Hustive egyesület alapítójaként Géraud Paillot az extrém sportot és az elkötelezettséget kapcsolja össze. Kihívásai, például a Párizs–Marseille út kajakkal, az Ironman-versenyek egymás utáni teljesítése vagy a jeges vízben úszás, mind reményt közvetítő üzenetté válnak. A Marathons.com-nak szűrők és kerülőutak nélkül beszélt a sportról, a befogadásról és az önmagunk meghaladásáról vallott nézeteiről.

Miért szeretett volna exoszkeletonnal futni?

Minden kihívásnál, amibe belevágok, azt mondják: „Ez nem lehetséges.” De ez nem hátráltat. Épp ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy megoldásokat keressek, próbára tegyem a határaimat, és megmutassam, hogy a technológia kitágíthatja a lehetőségek határait. Számomra ez nem pusztán egy eszköz, hanem a fejlődés és a sport befogadóbbá tételéről szóló üzenet közvetítésének módja.

A mentális felkészülés központi szerepet játszik a versenyein. Miért?

Mentális felkészülés nélkül nem tudnék exoszkeletonnal maratont teljesíteni. Minden kilométer állóképességet, de mindenekelőtt elképesztő mentális kontrollt igényel. Bíznod kell magadban, előre kell látnod a nehézségeket, és végig figyelned kell a tested jelzéseire, a légzésedre és az érzeteidre. Ez mindennapos tanulási folyamat, amely túlmutat a sporton.

A technológia a befogadás eszközévé válik, nem csupán orvosi segédeszköz marad.

Hogyan változtatta meg az exoszkeleton a sportról és a mindennapokról alkotott képét?

Olyan szabadságokat ad vissza, amelyeket természetesnek veszünk. Járni, futni, a többiek mellett állni, közös pillanatokat megélni. Mindez felértékelődik. A sportban lehetővé teszi, hogy aktív legyek, részt vegyek, és átéljem a közösségi élményt. A mindennapokban önbizalmat és önállóságot ad. A technológia a befogadás eszközévé válik, nem csupán orvosi segédeszköz marad.

A „handiwashingről” és a kipipált rubrikákról beszél. Mit ért ez alatt?

A „handiwashing” az, amikor csak úgy teszünk, mintha befogadnánk másokat. Néhány „handi” résztvevőt félreállítunk a kommunikáció vagy az imázs kedvéért, anélkül hogy valódi befogadásra törekednénk. Az igazi befogadás azt jelenti, hogy ugyanazon a pályán futunk, megosztjuk a terhelést, és mindenki teljes jogú résztvevőként jelenik meg, nem puszta szimbólumként.

Milyen akadályokba ütközött a versenyszervezőknél?

Sokan félelemből vagy fantázia híján utasítanak el. Volt, hogy külön versenyt ajánlottak a „handi” indulóknak, miközben én mindenkivel együtt szerettem volna futni. A szervezők túl gyakran csak minimális engedményeket tesznek, és nem gondolkodnak közösségben. A valódi kérdésnek annak kellene lennie, hogyan lehet minden résztvevőt ugyanazon a pályán indítani.

Ön szerint hogyan kellene már a tervezéskor befogadóvá tenni egy maratont?

A pályát és a segítséget nyújtó megoldásokat a különböző fogyatékosságokhoz kell igazítani, de nem szabad abba a túlzásba esni, hogy mindenáron mindent akadálymentessé akarunk tenni. Lehetővé kell tenni például, hogy exoszkeletonnal, kerekesszékkel vagy látássérültként is lehessen indulni, miközben mindenki biztonsága és élménye megmarad. A befogadás nem merülhet ki egy külön kategória létrehozásában.

A technológia tovább tágítja majd a horizontot: lehetővé teszi, hogy hegyekben fussunk, trailversenyeken induljunk, miközben biztonságban, együtt maradunk.

Milyen technológiai újítások alakíthatják át a sport befogadóképességét?

Az exoszkeletonok, a joëlette-ek, a látássérülteket segítő navigációs eszközök… Mindezek lehetővé teszik, hogy olyan pályákon is együtt induljunk, amelyek korábban elérhetetlenek voltak. A technológia tovább tágítja majd a horizontot: lehetővé teszi, hogy hegyekben fussunk, trailversenyeken induljunk, miközben biztonságban, együtt maradunk. Eszköz arra, hogy ledöntsük a fizikai és mentális akadályokat.

Mit gondol a sok maratonon érvényes szintidőről?

Olyan résztvevőket zár ki, akik lassabb tempóban is célba érhetnének. Egy olyan maratonról álmodom, ahol mindenkinek nyolc vagy kilenc órája van teljesíteni a távot, és a célba érkezés mindenki számára ünnep. A befogadáshoz a tempó szabadsága és mindenki képességeinek tisztelete is hozzátartozik. Nem a célidőnek kell eldöntenie, ki kap meghívást az ünnepre.

Hogyan építi be a multiszenzoros képalkotást a felkészülésébe?

Mind az öt érzéket használom: a látást, a hallást, a kinesztetikus érzékelést, a szaglást és az ízlelést. Ezekkel a lépésem érzékelését és a testérzeteimet fejlesztem. Például csökkenthetem a talajérintés idejét, hogy kíméljem a térdemet, anélkül hogy kizárólag a látásomra hagyatkoznék. Ez a módszer olyan mentális és fizikai tartalékokat mozgósít, amelyekről nem is gondolnánk, hogy bennünk vannak.

Mi a különbség az ép sportoló és a fogyatékossággal élő sportoló mentális felkészülése között?

Mindenki számára nélkülözhetetlen. A fogyatékossággal élőknek ugyanakkor előnyt jelenthet, hogy a korlátok leküzdéséhez erőforrásokat és kreatív megoldásokat kell kialakítaniuk. Hozzászoknak ahhoz, hogy próbára tegyék magukat, előre gondolkodjanak és kezeljék a váratlan helyzeteket. Ez szilárd és rugalmas mentalitást épít, amely a versenyben és az életben is előnyt jelent.

Hogyan hat a sport a környezetére és a mindennapi életére?

A környezet szerepe alapvető, de a családnak és a segítőknek is szükségük van feltöltődésre, mozgásra, arra, hogy kiszellőztessék a fejüket. Számomra a futás egyszerű és univerzális eszköz, amelyhez elég egy pár futócipő. Már napi fél óra is hozzájárul a mentális egyensúlyhoz és a fizikai felkészüléshez. A sport a családi és társadalmi összetartozás egyik eszközévé válik.

Nem teremthetünk valódi befogadást, ha minden szövetség a saját elefántcsonttornyában marad.

Milyen üzenetet küldene a kluboknak és a szövetségeknek?

Hagyjanak fel a szétválasztással. Egyetlen szövetségre, univerzális licencekre és egyértelmű kategóriákra van szükség. A befogadás az adminisztratív szabályok egyszerűsítésével kezdődik: adjunk választási lehetőséget a sportolóknak, és ismerjük el a képességeiket, függetlenül a fogyatékosságuktól vagy a tempójuktól. Nem teremthetünk valódi befogadást, ha minden szövetség a saját elefántcsonttornyában marad.

Milyen helye van a sokféleségnek és a nemi identitásoknak a befogadó sportban?

Ezt is teljes körűen figyelembe kell venni. A befogadás nem csak a fogyatékosságról szól. Az LMBTQ-embereknek, a nem bináris és a transznemű sportolóknak, mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy megválassza a kategóriáját, a rangsorolását vagy a tempóját. Ez a tiszteletről, a normalitásról és az egyenlőségről szól a sportban. Minden résztvevő megérdemli, hogy lássák és meghallgassák.

Ha megszervezhetné az ideális maratont, milyen lenne?

A lehető legtöbb fogyatékossággal élő sportoló számára elérhető, minden tempó előtt nyitott, rugalmas szintidőkkel. A résztvevők választhatnák a „hagyományos” futást, vagy indulhatnának exoszkeletonnal, kerekesszékkel, illetve joëlette-tel. A rangsorolás rugalmas lenne, az ünnep azonban mindenkié maradna. A lényeg, hogy minden résztvevő ugyanazon a pályán, valódi közösségi élményben vehessen részt.

Mit visz magával ezekből a tapasztalatokból, és mi az utolsó üzenete?

A befogadás lehetséges. A technológia utakat nyit meg ott, ahol korábban lezárt ösvények álltak. De mindenekelőtt a közösség a kulcs: ép és fogyatékossággal élő sportolók, mindannyian a saját erősségeikkel és korlátaikkal, együtt ugyanazon a pályán. A sport így a tisztelet, az önmagunk meghaladása és az összetartozás eszközévé válik. Ha meg tudom mutatni, hogy tovább is el lehet jutni, akkor bárki felhatalmazhatja magát arra, hogy merjen álmodni és részt vegyen.