New Delhi az első lépés Los Angeles felé Dimitri Jozwicki számára

A T38-as kategória 100 méteres szezonranglistájának negyedik legjobb idejével érkezik a hétvégi paraatlétikai világbajnokságra az US Tourcoing Athlétisme sprintere. A szeptember 27-én és 28-án sorra kerülő versenyen első nemzetközi érmét célozza meg. A párizsi ötödik helyét „kiváltságos csalódásnak” nevező ergoterapeuta a visszatéréséről, az előadásairól és természetesen a 2028-as Los Angeles-i paralimpiáról is beszélt.

A new delhi-i világbajnokság az ötödik vb-je. Legjobb eredményét 2024 májusában, a japán Kobéban érte el, amikor három századdal maradt le a dobogóról. Milyen célokkal érkezik Indiába?

Szeretném végre feltenni az i-re a pontot. Néhány éve folyamatosan a negyedik és ötödik helyek környékén végzek, Párizsban például ötödik lettem 2023-ban. Jelenleg 10,99 másodperccel negyedik vagyok a világranglistán, az amerikai Jaydin Blackwell és Ryan Medrano, valamint a brit Thomas Young mögött, ezért éremért utazom. Jó formában vagyok, magabiztosan várom a versenyt. Szerintem az nyer, aki a verseny napján a legtöbb részletet tudja rendben a helyére tenni.

A nyáron edzőtáborban járt Marie-Galante szigetén. Változtatott a felkészülésén?

Guadeloupe-ban most jártam először. A szezon hossza szükségszerűen más, erre alaposan fel kellett készülni. Az is sokat segített, hogy nem versenyeztem a téli szezonban: a párizsi paralimpia után, ahol 11,13-mal ötödik lettem, volt időm kiengedni és feldolgozni az történteket. A szezon január óta tart. Az edzésmódszeremen egyébként nem változtattam. Inkább lelkileg lett más. Sokkal kisebb rajtam a nyomás, mint amekkorát Párizsban éreztem, különösen a játékokra vezető teljes felkészülés alatt. Most sokkal felszabadultabban utazom a new delhi-i világbajnokságra.

A sérülésekkel, többek között íngyulladással tarkított szezon után július 12-én Belfort-ban megvédte francia bajnoki címét. Időeredményben Axel Zorzi mögött végzett, aki 10,85-öt futott, pontszámban viszont ön bizonyult jobbnak, 1118 ponttal 1086 ellenében. Hatalmas megkönnyebbülés lehetett…

A kvalifikációs szintet nagyon nehéz volt teljesíteni. Az A szint 11,07 volt, a B szintet pedig 11,31-ben határozták meg. A fogyatékossági kategóriámban, a T38-ban, amelybe azok a sportolók tartoznak, akiknél az alsó végtagok és a törzs mozgása, illetve koordinációja enyhén korlátozott, az előbbi eredmény minden idők top 20-ához elég. Tavaly rendszeresen 11,00 körül futottam, de a 11,10 nem 11,07. Ahogy a 11,09 sem 11,07. Ezt az eredményt tényleg meg kellett futni. Nekem már nagyon korán sikerült a szezonban, május 11-én a Maisons-Alfort-i ASA-Thop Meetingen 11,00-t értem el. Azt kérték tőlünk, hogy a francia bajnokságon legyünk csúcsformában a fő számunkban. Értelemszerűen felkészültem és edzettem érte. Amikor azonban megszületett a 10,99, az nemcsak a válogatottságom miatt nyugtatott meg, hanem azért is, mert vissza tudtam menni 11 másodperc alá, és olyan időket tudtam futni, amelyekkel érmes lehetek New Delhiben. A kisebb fizikai problémák miatt kissé hullámzó szezonban az ilyen eredményeknek nagyon lehet örülni. Ráadásul francia bajnoki címet is értek. Ez szép bónusz. Ugyanazzal a nyugalommal szeretnék nekivágni ennek a világbajnokságnak, mint a francia bajnokságnak.

Ha sportolóként elismernek minket a pályán elért eredményeink alapján, akkor nincs ok arra, hogy emberként, munkavállalóként, diákként, apaként, anyaként vagy a társadalomban betöltött szerepünkben ne ugyanezt a megbecsülést kapjuk.
Dimitri Jozwicki, a fogyatékossággal élő emberekről kialakult társadalmi megítélésről

Timothée Adolphe, a párizsi paralimpia 100 és 400 méterének kétszeres ezüstérmese a STADION-ACTU munkatársainak azt mondta, hogy a játékok öröksége nem valósult meg, míg a maratonon dobogóról éppen lemaradó Rosario Murcia-Gangloff árnyaltabban látja a helyzetet. Szerinte változott a társadalom megítélése a parasportról. Ön hogyan látja?

Mindketten mindent elmondtak. Ahhoz képest, amilyen senkiföldje volt a helyzet a 2024-es párizsi játékok előtt, kétségtelenül javult. Ha viszont ahhoz mérjük, amit az örökségről, a parasport és általában a sport láthatóságáról ígértek, akkor csak néhány töredék maradt meg. Tavaly szeptember 14-én volt egy sportnap a Champs-Élysées-n rendezett felvonulásunk emlékére. Ezzel szemben a new delhi-i világbajnokságot még a televízió sem közvetíti, teljesen háttérbe szorul, és csak a családtagjaink, illetve azok láthatják, akik követnek minket a közösségi médiában, és a történeteinken keresztül megtalálják a linkeket. A sajtóban sem hallani róla. Nem hiszem, hogy óriási összegekbe kerülne a közvetítési jogok megvásárlása, még akkor sem, ha nem lehet stábot küldeni a helyszínre. Az örökség része volt, hogy a párizsi paralimpiát éjjel-nappal közvetítették. Azoknak viszont, akik a játékok alatt ismerték meg ezeket a sportokat, és újra szeretnék látni őket, nem feltétlenül lesz idejük vagy lehetőségük utánakeresni az információnak, illetve YouTube-közvetítést nézni, főleg úgy, hogy a versenyt szeptemberben, New Delhiben rendezik.

Ön szerint az egyik megoldás az lehetne, ha a parasportolók ugyanahhoz a sportszövetséghez tartoznának, mint az ép sportolók? Ez meghozhatná a fiatalok kedvét a sportoláshoz, és javíthatná a hivatásos sportolók munkakörülményeit?

Ez örök vita. Sajnos sportolóként talán nincs igazán beleszólásunk. Ez nagyon politikai kérdés. Érdekes lehetne, ha a fogyatékossportok szövetsége megmaradna azoknak a sportágaknak, amelyek kifejezetten erre a területre jellemzőek. Az integráció úgy működhetne, hogy a Fogyatékossportok Szövetsége továbbra is létezne, terepen hasznosítható szakértelmet biztosítana, és adott esetben megfelelő szakmai stábot kínálna. A sportolók pedig talán nagyobb forrásokhoz juthatnának. Jelenleg ugyanis a Fogyatékossportok Szövetsége fogja össze a nyári és téli paralimpiai sportágakat, egyetlen költségvetésből, amelyet a különböző francia válogatottak között kell felosztani. Ha a büdzsét az eredmények, a játékok és az előző paralimpiák alapján kell megosztani, az korlátozza a sportág fejlődését. A másik oldalon viszont valódi szándékra is szükség van, ha egy társszövetséghez kerülünk. Tényleg fejleszteniük kell a parasportot, nem csupán kirakatként vagy a saját szövetségük népszerűsítésére használni az együttműködést, miközben a fogyatékossággal élő sportoló valójában semmit sem profitál belőle.

Rengeteg előadást tart. Segíthetnek ezek az alkalmak abban, hogy változzon a parasportról kialakult kép?

A sport világán kívül ez a közeg még mindig nagyon megbélyegző a fogyatékossággal élő emberekkel szemben. Gyakran korlátozottak a karrierlehetőségeik, sőt még az elhelyezkedésük is, mert a fogyatékosság fogalmához rengeteg kép és sztereotípia tapad. Az előadásaimmal ezt a képet szeretném lebontani: beszélek a fogyatékosság franciaországi történetéről, típusairól és az érintettek társadalmi beilleszkedéséről. Ha sportolóként elismernek minket a pályán elért eredményeink alapján, akkor nincs ok arra, hogy emberként, munkavállalóként, diákként, apaként, anyaként vagy a társadalomban betöltött szerepünkben ne ugyanezt a megbecsülést kapjuk. A fogyatékosságunk nem határoz meg minket, ahogyan a játékok alatt sem ez határozott meg bennünket. Akkor a teljesítmény szolgálta a fogyatékosságunk láthatóvá tételét, nem pedig fordítva. Ha a közönség képes volt erre a szemléletváltásra a játékok idején, nincs ok arra, hogy ugyanez a társadalomban ne történjen meg.

A közösségi oldalain azt írta, hogy „élete legintenzívebb eseménye után néhány héttel” újra meg kellett találnia „a kedvet, az erőt és a motivációt, hogy egy új cél felé tekintve folytassa”. Milyen időszakra utalt?

A párizsi játékokra gondoltam, amelyekre hét éve készültem. Amikor hét éven át egyetlen álom, a paralimpiai álom vezérel, lépésről lépésre először egyre kiegyensúlyozottabbá válik a teljesítményed. Aztán folyamatosan fejlődsz, míg végül rendszeresen a világranglista első három helyezettje, sőt akár a kategóriád első számú sportolója közé kerülsz. Elkezdesz álmodni, megengeded magadnak, hogy otthon érmet nyerj. Aztán a valóságban nem sikerül, mert ez továbbra is csak 100 méter. Egyáltalán nem volt nevetséges eredmény, de a döntő napján nem jött össze, 11,13-mal ötödik lettem. Óriási csalódás volt. Nehéz volt megemészteni, és sokáig tartott, mert eleinte fel sem fogtam igazán. Sokáig ünnepi, közösségi hangulatban éltünk. Csak amikor visszatérsz a hétköznapok monotóniájához, akkor tudatosul benned, hogy vége, elmúlt. Végül pedig az életedben legtovább nem annak a sportolónak a szerepét kell betöltened, aki készül a játékokra, vagy annak, aki éppen részt vesz rajtuk, hanem annak, aki már szerepelt a játékokon. Kiváltságos csalódás, ha így fogalmazhatok, hogy az ember hazai pályán marad le a játékokról. Ettől még nagyon hálás vagyok mindazért, amit átélhettem. Az egész meglehetősen összetett. Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem a párizsi játékoknak. Sportolóként azonban természetesen keserű szájíz marad bennem.

Az amerikai Jaydin Blackwell Párizsban paralimpiai bajnok lett 10,64-gyel, honfitársa, Ryan Medrano előtt, aki 10,97-et futott. Nekivág egy harmadik olimpiának, hogy 2028-ban, az Egyesült Államokban megszerezze a címet?

Ez természetesen a végső célom. Jelenleg az a vezérgondolatom, hogy új kapaszkodókat kell találnom. Ha hét éven át motivál, hogy egyedülálló sporteseményt élhetsz át hazai pályán, akkor érthető, hogy nehéz újra megtalálni ezt a hajtóerőt. Hiszen mi lehet izgalmasabb egy élversenyző pályafutásában annál, mint hogy hazai közönség előtt szerepeljen és nyerje meg a játékokat? Kevés ilyen lehetőség adódik egy sportoló karrierje során. Azt kérdeztem magamtól, hogyan tudnám motiválni magam. A válasz elég természetesen, nagyon hamar megszületett a 2024-es párizsi csalódás után. Arra gondoltam, hogy az amerikaiaktól Los Angelesben vissza kell vennünk azt, amit Párizsban elvittek, egyfajta kölcsönös csere keretében. Ez a célom, és nem szégyellem kimondani. Ismerem a sportágamat és ismerem magamat is. Tudom, hogy képes vagyok rá, és mozgósítanom kell mindazt, ami bennem van. Előbb azonban ott van New Delhi, az újjáépítés és a motiváció visszaszerzésének első állomása.

A 28 éves, Pont-à-Moussonból származó sportoló tisztán látja a franciaországi helyzetet és a párizsi paralimpia örökségét. Eredményeivel, munkájával és előadásaival szeretné megváltoztatni a társadalom fogyatékosságról alkotott képét. Ezt a hármas életet egyetlen gondolat jegyében éli: a „teljesítmény” és a „fogyatékosság” ugyanazon a szinten kezelhető.