A közönség biztatásai, amelyek senkit sem lelkesítenek
© ASOOtt vannak, ahogy mindig: a szűk kanyaroknál, a körforgalmakban, a frissítőpontokon. Lelkesen tapsolnak, teli torokból kiabálnak, házilag gyártott, néha kissé ferde, de mindig őszinte táblákat emelnek a magasba. A futóversenyek szurkolóit szenvedélyesen szeretjük. Mégis be kell vallani… a biztatásaik néha, fogalmazzunk finoman, nem találnak telibe. A sablonos mondatok, ügyetlen bókok és kissé túl őszinte megjegyzések között akad néhány gyöngyszem az aszfalt mellől, amely aligha adott új erőt egy éppen szenvedő futónak.✓ Íme egy rövid válogatás ezekből a szívből jövő, de nehéz lábakkal fogadott kedves szavakból.
„Gyerünk, szuper, már vége is”
Hát, uram, azért még nem egészen… Épp most haladtunk el az 5. kilométernél. Ha jól számolunk, még 37 van hátra. Igen, 37. Köszönjük a szándékot, de a lelkesedést inkább tartogassuk egy kicsit későbbre, jó?
„Szép vagy, amikor futsz”
Hát, ez most azért nem feltétlenül igaz… Az eső szétáztatja a frizurát, a lófarok szabadesésben van, a sminkből úszómedence lett, az izzadás pedig Niagara-vízesésbe fordult. Nem éppen a szépségdicséretek legjobb pillanata, de azért köszönjük neki.
„Ti teljesen őrültek vagytok, hogy ezt csináljátok, gyerünk, gyerünk”
És éppen ilyenkor kezdenek a futók azon gondolkodni, hogy egyáltalán miért vannak itt. Ahogy mondani szokták: nem kell tovább sózni a sebet.
„Nagyon jól futsz”
Az edző azért valószínűleg nem egészen így fogalmazna. Egy maraton 38. kilométerénél a lépések már nem éppen könnyedek.
„Most már csak fejben dől el”
Ó, az a híres mentális erő… Csakhogy a lábak már rég beadták a felmondásukat. Motivációból így meglehetősen rosszul állunk.
„Egyél egy kis cukrot, attól jobban leszel”
Nem tudod, hogy éppen négy órája nyomja magába az áfonyás-banános-karamellás géleket? A cukorból már elege van, sztrájkol.
„A nehezén már túl vagy”
De… ezt aztán végképp ne mondd. Két kilométer múlva jön a La côte des Gardes 5 százalékos emelkedője. Le akarod törni a lelkesedését? Telitalálat. Hazudni pedig (nagyon) csúnya dolog.
„Gyerünk, mosolyogj”
Egy maraton 35. kilométerénél senki, de tényleg senki nem akar mosolyogni, bocsánat. Még a hivatalos fotós sem, aki négy órája ül ott a székén, és rendületlenül fotóz az esőben… miközben ő sem mosolyog egy cseppet sem.
„Gyerünk, fizettél érte, hogy ezt csináld”
Ne, ne, ne, erre kérlek, ne emlékeztesd. Egy szenvedő futónak soha, de soha ne mondd ezt. Ebben a pillanatban éppen azt számolgatja, mennyit költött nevezésre, cipőkre, ruhákra, kütyükre… a végösszeg pedig sírni (vagy hányni) támad kedve.
„A részvétel a legfontosabb”
Te vagy a „Francia Vesztesek Szövetségének” elnöke? Örvendek. Köszönjük, de inkább ne.
„Meg tudod csinálni”
Ott áll megállva, zöld arccal, éppen egy kiadós hányás kellős közepén. Ebben azért nem vagyunk olyan biztosak.
Röviden: azért így is szeretjük ezeket a vasárnapi szurkolókat, a kiabálásaikkal, ferde tábláikkal és ügyetlen biztatásaikkal együtt. Mert a lényeg az, hogy még ha a lábakat nem is mindig pörgetik fel, a szívet azért felmelegítik. A félresikerült mondatokon és a lehetetlen mosolyokon túl ez az egyedi energia adja a verseny igazi lüktetését. Úgyhogy hatalmas köszönet nektek, az út menti bajnokoknak a lankadatlan lelkesedésért. Lehet, hogy nem mindig adtok szárnyakat, de egy kis meleget mindig hoztok.