Hogyan épüljünk fel, hogy sérülés után erősebben térjünk vissza?

Hallgass a testedre, fogadd el a sérülést: ez az első fontos lépés

Amikor először jelentkezik a fájdalom, gyakran az a reakciónk, hogy… figyelmen kívül hagyjuk. Mert erősebb bennünk a futás iránti vágy. Mert fontos edzés vagy verseny áll előttünk, vagy egyszerűen szükségünk van a boldogságadagunkra, a jól ismert endorfinokra. Carl Bescoby szerint ez gyakori azoknál a sportolóknál, akiknek identitása szorosan összefonódik a teljesítménnyel. A mentális hozzáállás felülírja a test jelzéseit, és egészen addig kisebbíti a vészjeleket, amíg a fájdalom már nem hagyható figyelmen kívül.

Itt kezdődik minden: az elfogadással. Annak elfogadásával, hogy valami nincs rendben. Annak felismerésével, hogy ha most tartunk szünetet, később elkerülhetjük a hosszabb kihagyást. A „go hard or go home”, vagyis a „nyomd keményen, különben menj haza” mentalitás néha a futók csendes ellensége. Nem arról van szó, hogy fel kell adni, hanem arról, hogy okosabban kell edzeni, figyelve a testünkre és az érzeteinkre.

Ha ez az elfogadás megtörtént, pontos diagnózisra van szükség. Forduljunk egészségügyi szakemberhez (sportorvoshoz, gyógytornászhoz, oszteopatához), értsük meg, mi okozta a sérülést (gyakran a felhalmozódott fáradtság, izomegyensúly-zavar, elhanyagolt regeneráció vagy túledzés), majd alakítsunk ki egy rehabilitációs programot. Ez a terv nem pusztán kezelési lap, hanem a futó számára létfontosságú időrend. A futáshoz való visszatérés várható időpontjának kijelölésével irányt mutat. Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy megőrizzük a fókuszt és aktív rutint tartsunk fenn.

A sérülés láthatatlan pszichológiai hatásai

Amikor a test leáll, az elme gyakran felpörög. Eltűnik az edzésterv, összeomlanak a kapaszkodók. Ami korábban automatikusan ment, hirtelen elérhetetlenné válik. Már nem mi vagyunk „az, aki minden reggel fut”. És hamar megjelenik az űr. Carl Bescoby a sportolóknál jól ismert jelenségként beszél erről: a sérülés utáni identitásválságról.

© ASO

Ilyenkor haszontalannak, lemaradva és játékon kívül érezhetjük magunkat. Az önbecsülés lassan erodálódik. Nézzük, ahogy mások fejlődnek, edzenek, és megosztják a tréningjeiket a Straván. Mi pedig a kispadon maradunk. A stagnálás, sőt akár a visszaesés érzése kétségeket szül:

• „ Minden fejlődésemet elveszítem. ”

• „ Óvatosabbnak kellett volna lennem. ”

• „ Soha többé nem jutok vissza erre a szintre. ”

Ezek a gondolatok nem ártalmatlanok. Fárasztanak, felőrölnek, belülről emésztenek. Bescoby doktor jól foglalja össze: „ Sérülés alatt a mentális munka teljes állású feladattá válik. ”
A lényeg az, hogy a sportolói identitást ne szűkítsük le a teljesítés képességére. Lehet, hogy a test már nem fut, de ez nem jelenti azt, hogy a sportoló eltűnt.

Kapaszkodj abba, ami valóban számít

Sokaknál akkor jön el a fordulópont, amikor megváltoztatják a szemléletüket. Amikor felhagynak azzal, hogy mindenáron „visszatérjenek a régi önmagukhoz”, és elkezdenek másképp újjáépítkezni. Carl Bescoby ekkor mély önismereti munkát javasol, három egyszerű, mégis erős kérdéssel:

• Melyik fontos érték marad igaz akkor is, ha sérült vagyok? Például: „a mozgás”, „a közösség”, „a természet”.

• Milyen ember szeretnék lenni akkor is, ha nincs rajtam a futócipő? (figyelmes csapattárs, hűséges társ, türelmes ember, aktív személy stb.)

• Mi fontos nekem most, ebben a pillanatban? (Öngondoskodás, a kapcsolatok ápolása, a tapasztalatok átadása…)

Ezek a kérdések segítenek előrehaladni a nehézségek közepette. Más tevékenységekkel kiegészítve lehetővé teszik, hogy a sérült futó rugalmasabbá tegye a korábban kizárólag a futáshoz kötött identitását. Megértjük, hogy másképp is lehetünk futók. Hogy önmagunk maradhatunk akkor is, ha heti 60 kilométer helyett egyet sem futunk. Ez a mentális rugalmasság az erős visszatérés első lépése: kevésbé mereven, nagyobb lelki teherbírással.

 Amikor egy sportoló megsérül, gyakran elveszíti a sportot mint elismerésforrást, és ezt nagyon nehéz lehet megélnie. A sport értékességérzetet, identitást és sikerélményt ad. Amikor azonban egy sérülés mindent leállít, könnyen úgy érezhetjük, mintha már nem is léteznénk, mintha az értékünk a versennyel együtt tűnt volna el. Ne feledjétek, hogy sokkal többek vagytok, mint a sport, amit űztök, még akkor is, ha mások tekintete néha megfeledkezni látszik erről. 

A keresztedzés értékes szövetséges

A sérülés ellenére az edzés nem áll le. Számos sérülés mellett végezhető, sőt ajánlott is egy más jellegű, ütődésmentes mozgás: úszás, kerékpározás, elliptikus tréner, erősítés vagy jóga. Ezt nevezzük keresztedzésnek.

A fizikai előnyökön túl (a keringési rendszer karbantartása, az edzésmennyiség megőrzése, jobb regeneráció) a keresztedzés jó lelki védőháló is. Segít aktívnak maradni, megtartani a rutint és kisebb célokat kitűzni. Az intenzitást szándékossággal váltjuk fel. Dolgozunk a gyenge pontjainkon, és kikerülünk abból az érzésből, hogy minden lelassult körülöttünk.

Carl Bescoby egy másik pontra is felhívja a figyelmet: alapvető fontosságú, hogy a sport körül a társas kapcsolatainkat is fenntartsuk. Elkísérhetjük a társainkat az edzésre, beszélgethetünk a felszerelésről, vagy nézőként részt vehetünk egy versenyen… Mindez segít, hogy a közösség részei maradjunk, és ne érezzük magunkat kirekesztve abból a világból, amelyhez tartozunk. A legfontosabb, hogy elkerüljük a társas elszigetelődést, és az agyunkat az optimális gyógyulásra hangoljuk.

A sérülés nem üres zárójel a futói életben. Teljes értékű állomás, gyakran fájdalmas lehetőség arra, hogy másképp csináljuk a dolgokat. Hogy megértőbbek legyünk önmagunkkal, és jobban figyeljünk arra, ami valóban számít. Ahogy Carl Bescoby emlékeztet rá, a gyógyulás nemcsak a test, hanem az elme pihentetését is jelenti. Mi van, ha ez a kényszerű szünet egy tudatosabb, önazonosabb és erősebb újrakezdés kezdete? A stopperóra visszatér. Addig is gondoskodj a benned élő sportolóról akkor is, amikor éppen nem fut.

✔ További információkat találsz a témáról Dr. Carl Bescoby hivatalos oldalán: @theinjurypsychologist.

✓ Maratonok naptára