Berlin 1936: a maraton, amely ellenállássá vált

1936-ban, az első világháború után és nem sokkal a második előtt Hitler, aki három éve volt Németország kancellárja, minden eszközzel igyekezett láthatóvá tenni ideológiáját. Berlint öt évvel korábban választották ki az 1936-os olimpia házigazdájának, amikor még a weimari köztársaság, az 1918 és 1933 között Németországban fennálló politikai rendszer volt hatalmon. A már 1933-ban létrejött náci rezsim azonban propagandalehetőséget látott az eseményben. A helyzet finoman szólva is ellentmondásos volt.

A „szégyen játékai”

Etikus-e, hogy egy nemzetközi társadalmi és gazdasági hatással bíró kulturális és sporteseményt, amely állítólag olyan értékeket közvetít, mint a béke és a másik ember elfogadása, egy diktátor által irányított országban rendezzenek meg? Néhány ország már akkor tiltakozott, és bojkott mellett döntött: saját játékokat akartak szervezni Barcelonában. A „népi olimpiának” nevezett, 34 nemzetet felvonultató kezdeményezés azonban a spanyol polgárháború miatt meghiúsult. Adolf Hitler így szabad utat kapott, hogy gondosan kifényesítse kirakatát, és megrendezze ezt az olimpiát. Az 1936-os berlini játékokat ma is gyakran a „szégyen játékainak” nevezik.

1936. augusztus 1-jének reggelén 49 nemzet 129 versenyszámának résztvevői vonultak fel a berlini olimpiai stadionban, közel 100 000 néző előtt. A hangulat kétértelmű volt. A grandiózus műsorok, a fanfárok, a katonai bemutatók és Adolf Hitler ceremónia végi beszéde egyértelműen a kancellár sötét meggyőződését tükröző propagandajelenetet rajzoltak ki. A megnyitó számos szempontból szimbolikus volt, és világos üzenetet hordozott. A német küldöttség zsidó sportolóit kizárták, az olimpizmus befogadásra épülő értékeit pedig puszta színjátékká silányították, miközben az árja fajt hirdették erősebbnek és a berlini olimpia leendő nagy győztesének.

Bár a házigazda ország összesen 89 érmet nyert, és ezzel az éremtábla élén végzett, Hitler sikere nem jött könnyen. Két férfi ugyanis akaratán kívül is megkérdőjelezte a hitleri ifjúságkultuszt. A remény jelképeivé váltak. Olyan reményt képviseltek, amely lángként izzott, mégis a totalitarizmus árnyékában rejtőzött.

Jesse Owens: ragyogó válasz a rasszista elméletekre

Ezek a sportolók leginkább a futószámokban mutatták meg meggyőződésüket és azt, hogy szembe akarnak szállni a politikai elnyomással. A sporttörténelem megőrizte a nevét, és Hitler sem felejtette el. James Cleveland Owensről, vagyis Jesse Owensről van szó. A négy aranyérmet nyerő afroamerikai atléta a náci Németország rasszelméleteivel szembeni küzdelem jelképévé vált, miközben az ország már a háborúra készült. Owens megnyerte a 100 métert (10,3 másodperc), a 200 métert (20,7 másodpercet), a távolugrást (8,06 méter) és a 4 × 100 méteres váltót (39,8 másodperces világcsúccsal), minden számban megelőzve a német versenyzőket.

Teljesítményét a berlini olimpia mintegy 100 000 nézője lelkesen ünnepelte, a német tisztek és maga a kancellár azonban közömbösek maradtak. Ma már világszerte méltatják ezeket a sikereket, jóllehet az atléta hazatérése után rasszista támadásokkal szembesült, hiszen az Egyesült Államokban még érvényben volt a szegregáció. Owens ennek ellenére a sportot az egység eszközének és a társadalmi, illetve politikai korlátok meghaladásának egyik lehetőségének tekintette.

Ki-dzsong: maratonfutó és ellenálló a gyarmatosítás árnyékában

Egy másik sportoló is maradandó nyomot hagyott ezen az olimpián: Sohn Kitei. Koreai nevén Ki-dzsong a 20. század egyik meghatározó maratonfutója volt. Többször is az igazságtalansággal szembeni ellenállás jelképévé vált. Korea ekkor, egészen 1945-ig, fokozódó gazdasági és politikai elnyomást szenvedett el. Az ország Japán általi megszállása máig feszültségek forrása a két állam között. Sohn Ki-dzsong diadala a királyszámnak számító maratonon az 1936-os berlini olimpián a koreai nép számára az ellenállás, a Nagy Birodalom diktátorának ellenzői számára pedig a remény jelképe lett. Ők erőt meríthettek ebből a bátor kiállásból. A koreai származású sportolót gyarmati körülmények között arra kényszerítették, hogy japán színekben induljon. Ki-dzsong minden várakozást felülmúlva megnyerte a maratont, ráadásul 2:29:19-es olimpiai rekordot állított fel.

Az éremátadó ünnepségen lehajtott fejjel, némán „ünnepelte” győzelmét. A japán zászlót ábrázoló rajtszámát egy ajándékba kapott fiatal tölgyfacsemetével takarta el, amely az erőt és a hosszú életet jelképezte. A véletlen egybeesés sokatmondó lett a jövőre nézve. A jelen lévő nemzetközi újságíróknak koreai, nem pedig japán identitását hangsúlyozta, így mutatva meg a világnak a japán megszállással szembeni ellenállását. Honfitársa, a harmadik helyen végző Nam Szungjong később azt mondta, irigyelte a szomorú győztest, de nem a helyezése miatt, hanem azért, mert volt bátorsága kiállni szabadságáért és elnyomott identitásáért. Az aranyérmes életét győzelme és néhány ellenálló gesztusa után a japán kormány állandó megfigyelése kísérte. Mindez mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a koreai nép ismét higgyen közössége jövőjében.

Az egyetemes ellenálló képesség jelképe

Ki-dzsong a határokon túl is aktívan hozzájárult a nemzetközi sport sikereihez. Korea függetlenné válása után a maratonfutó tovább népszerűsítette az atlétikát, majd szövetségi kapitányként és edzőként magas szintű olimpiai felkészítésben vett részt. Két tanítványa, Szo Junbok és Ham Gijong 1947-ben, illetve 1950-ben megnyerte a Boston Marathont, Hvang Jongdzso pedig 1992-ben olimpiai bajnok lett. Évtizedekkel később, 2013-ban a Boston Marathon is tragikus esemény helyszínévé vált: két pokolgép robbant a célvonalnál, mély nyomot hagyva az ikonikus verseny történetében. Ahogy Sohn Ki-dzsong 1936-ban, úgy a bostoni maraton résztvevői is a terror ellenére mutatták meg az ellenálló képességet és az összetartást a megpróbáltatások közepette.

Mindezek az események arra emlékeztetnek, hogy a maraton jóval több egyszerű fizikai próbatételnél: az emberi ideológiák küszöbe, ahol a szabadság akarata és az autoritarizmus csap össze.