„Azt a versenyt akartam megszervezni, amelyen én is álmaim szerint indulnék” – a Transhumance Classic lejtmenete felébreszti Aubracot

Papíron az ötlet szinte túl egyszerűnek tűnhet. Tíz kilométer. Egy lefelé vezető út. Egy falu a célban. Egy olyan korszakban azonban, amikor a futóversenyek egyre szervezettebbek, címkézettebbek és szabványosabbak lesznek, a Transhumance Classic szembe megy az árral. Nincs tévéközvetítésre optimalizált pálya, nincsenek rangsor szerint kialakított rajtzónák. Csak egy rajtvonal, egy mezőny és egy út, amely elszáguld lefelé. Egyenletes, nagyjából 3 százalékos lejtő, amely elég enyhe ahhoz, hogy magával vigyen, és elég hatékony ahhoz, hogy különösebb erőlködés nélkül faragjon le a korábbi időkből.

Május végén az ikonikus Aubrac-marhák felvonulnak a nyári legelőkre, és szinte jelképesen megnyitják a fennsík szezonját. Néhány héttel később a Transhumance Classic is ugyanezt a lendületet viszi tovább. Június 27-én, szombaton nem csak paták dübörgését hallani majd. A futócipők átveszik a stafétát.

„Minden adott a nagy időkhöz, de azért ezt nem kell túl komolyan venni” – mondja Théo Mazars, a verseny szervezője. A „franciaországi leggyorsabb 10 km” kifejezés egyszerre szórakoztató, figyelemfelkeltő és vonzó. A helyszínen pedig nem is teljesen alaptalan. Azok a futók, akik általában 34–35 perc körül teljesítik a távot, itt néha két-három percet is javítanak. Másfajta kapcsolat az erőkifejtéssel: kevésbé frontális, szinte mámorító. A Transhumance Classicot azonban pusztán egy egyéni rekordokra kihegyezett pályának látni azt jelentené, hogy elszalasztjuk a lényeget.

Vissza a falusi versenyek lényegéhez

Minden egy egyszerű felismeréssel kezdődött. Kissé nosztalgikus, de minden keserűség nélkül. „Amikor gyerek voltam, nyáron még rengeteg versenyt rendeztek a falvakban” – emlékszik vissza az Aux Courses Running Club elnöke. Ahogy felnőtt, mindez eltűnt. Néhány év alatt megváltozott a táj. Egyre több terepverseny jelent meg, a nagy futóesemények egyre nagyobb teret kaptak, a kisebb helyi versenyek pedig lassan kikerültek a fókuszból. Ekkor fogalmazódott meg az ötlet: újra versenyt rendezni ott, ahol ennek minden értelme megvolt, Laguiole-ban (Aveyron), nagyszülei falujában, amely késgyártásáról ismert, Aubrac szívében. Nem a múlt lemásolása, hanem annak a mai korhoz igazított változata.

„Az volt a cél, hogy mindenki stressz és görcsölés nélkül rajthoz állhasson” – hangsúlyozza a futballal foglalkozó társadalmi magazin, a „Caviar” egyik alapítója. Nincs teljesítménykényszer, és nincs kimondatlan elvárás sem. Csak egy meghívás. Az eredmény pedig hamar túlnőtt a várakozásokon. A betonhoz szokott futók olyanok mellett állnak rajthoz, akik korábban még soha nem viseltek rajtszámot. Sőt, vannak, akik itt, szinte véletlenül próbálják ki először a futást. „Sokan vannak, akik korábban még sosem indultak versenyen, azóta viszont futni kezdtek” – teszi hozzá.

Lejtőn, másképp futni

A pálya ekkor válik valódi eszközzé. Nemcsak beszélnek róla miatta, hanem meg is nyitja a versenyt. A lejtő hozzáférhetőbbé, egyben vonzóbbá teszi a futást. Megváltoztatja az erőkifejtéshez való viszonyt. Nem elszenvedjük, hanem együtt mozgunk vele. „Átlagosan 3 százalékos, és végig nagyon egyenletes” – részletezi a 28 éves futó. „Lehet neki rendesen menni anélkül, hogy szétvernénk a térdünket.” Technikai részlet, de döntő fontosságú. Míg egyes lejtők teljesen szét tudják szedni a lábakat, ez a pálya végig gördülékeny marad. A lábak gyorsan pörögnek, az érzés kontrollálható. Egészen az utolsó kilométerekig, amikor az erőfeszítés végül mindenkit emlékeztet a jelenlétére. A célban kevesen beszélnek szenvedésről. Sokan inkább arról mesélnek, milyen jó érzés volt másképp futni.

A Transhumance Classic azonban nem ér véget a célvonalnál. Szinte ott kezdődik igazán. A falu főterén átvált a hangulat. A futócipők helyét átveszik az asztalok. A frissítőpont külön program: helyi kalács, felvágott, sajt, sör. Minden a faluból vagy a környékről érkezik. „Tényleg százszázalékosan helyi eseményt akarunk, a partnerektől és a termékektől kezdve az önkéntesekig.” A projekt nem a környék mellett létezik. A területből él, és cserébe életet is visz bele. Egy hétvégére a falu nagyobb léptékbe kapcsol. A kísérőkkel együtt csaknem megduplázódik a lakosság. „Tavaly a hétvégén csaknem ezren voltunk egy 1200 lakosú faluban.” A futás ilyenkor újra azzá válik, amiről néha megfeledkezik. Közös élménnyé.

„Azt akarom, hogy ez továbbra is falusi verseny maradjon”

A siker kézzelfogható. Az első kiadáson 150-en indultak, később már több mint 300-an, idén június 27-én pedig körülbelül 400 résztvevőt várnak. Határozott növekedés, különösen Aveyronban, ahol továbbra is komoly kihívás tömegeket vonzani. Az ambíció azonban nem fordul át mértéktelenségbe. „Ötszáz fölött ez már egy másik szervezési szint” – mondja a Millau-ban született, Marseille-be költözött szervező. „Én pedig azt akarom, hogy ez továbbra is falusi verseny maradjon.”

Nincs verseny a növekedésért. Nem akarják gépezetté alakítani az eseményt. A cél egy keskeny mezsgye megtartása: tovább növekedni anélkül, hogy elveszne a szellemiség. Megőrizni a közvetlenséget, az egyszerűséget és azt az érzést, hogy minden elérhető közelségben marad. A gazdasági döntések is ezt a logikát követik. „Lehetne belőle profitot termelni, de nem ez a cél. Inkább a minőségbe és az élménybe fektetünk.” Elérhető árú nevezés, helyi partnerek, rövid ellátási lánc. A modell többet is hozhatna, de ez nem elsődleges szempont.

 Ez inkább egy verseny, ahol jól akarjuk érezni magunkat, célba érni, esetleg a Strava miatt futni, nem pedig az FFA-eredménylista kedvéért.

A Transhumance Classic mögött egy tágabb gondolat is meghúzódik. Arról, hogy mivé válik a futás. A teljesítmény, az öröm és a hozzáférhetőség egyensúlyáról. Az időeredmény természetesen számít. A Strava sincs soha messze. De nem diktál mindent. „Ez inkább egy verseny, ahol jól akarjuk érezni magunkat, célba érni, esetleg a Strava miatt futni, nem pedig az FFA-eredménylista kedvéért.” Szabadabb megközelítés. Lehet rekordot hajszolni, de ugyanúgy lehet egyszerűen csak átélni a pillanatot. Végső soron minden egy egyszerű, szinte személyes vágyból indult. „Azt a versenyt akartam megszervezni, amelyen én is álmaim szerint indulnék.” Egy lejtő, amely felszabadítja a lábakat. Egy falu, amely a tervezettnél kicsit tovább marasztal. És közöttük egy verseny, amely emlékeztet rá: a futásnak néha nem kell többet mutatnia annál, ami ahhoz kell, hogy nyomot hagyjon.

➜ Minden információ a Transhumance Classicról